Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fried István: Aggodalom és remény (A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 – tanulmány)
magyar-ellenzéki-politikát, bár a képviselők és a szenátorok a képviselőházban és a szenátusban (például Interpellációkkal)'7* igyekeztek kezdeményezni, s a választási célkitűzések között nemcsak a szűkebb értelemben vett kisebbségi/nemzetiségi sérelmek orvoslása szerepelt, hanem nemzetalkotóként kísérelték meg országos kérdésben is hallatni szavukat egyes politikusok; Csehszlovákia alapvetően demokratikus volta nem terjedt odáig, hogy maradéktalanul eleget tettek volna a deklarált, a kisebbség jogállására vonatkozó elveknek. így az állandó, éber figyelem és várakozás közepette született meg ott a csehszlovákiai magyar önmeghatározás, ahol viszonylag szabadon kinyilváníthatta önmagát, az irodalomban, részint a publicisztikában (a néha tapintatlan és kíméletlen cenzúra ellenére), illetőleg a választások alkalmából. Kötetünk szintén irodalmi meghatározásokat közöl, Görömbei Andrásét és Turczel Lajosét. Az óvatos (segéd)fogalom (így) megjelölés a (cseh)szlovákiai magyar irodalom helyzetének körülírását célozza meg: az állami/"történelmi” meghatározottságok mellett a történelmi „tényező” kettős természetét emeli ki, nevezetesen a történelmi létezés és történelmi élmény egymásba játszó következményét. Turczel a csehszlovákiai magyar irodalomnak azt a sajátosságát hangsúlyozza, miszerint az új államkeretbe jutott „néptöredék nemzeti létének és öntudatának természetes megnyilvánulása”. Hogy az irodalom nyelvi műalkotásokból tevődik össze, amelyek egy irodalmi intézményrendszer révén jutnak az ama nyelven olvasni/értelmezni képes közösséghez, ezúttal elhomályosodik, meg talán az is, hogy az irodalom rendkívül fontos, mégsem az egyetlen „természetes” megnyilvánulása a „néptöredék nemzeti létének és öntudatának”, hiszen legális politikai pártok működtek, harcoltak (egymással is!), a kisebbségi/nemzetiségi önszerveződés igen változatos formái éltek. A följebbi Idézetek jórészt irodalomtörténeti művekből valók, ám mindenképpen beszédes, hogy az önmeghatározási, illetőleg más megközelítési módok közül a kötet szerkesztői is irodalomtudósok, irodalomtudományos munkák tanulságait írják le, jóllehet, egy irodalomtörténet mindenekelőtt az irodalmi munkák, a szerzők, az irányzatok, az irodalmi műhelyek stb. elemzését tűzi ki célul, mindennek keretét, kapcsolódási pontjait jelöli meg, korántsem törekszik a művelődéstörténetnek jóval szélesebb területére kiteljeszkedni, annak ellenére, hogy éppen a kisebbségi/nemzetiségi irodalom jellegénél fogva, még inkább önszerveződése kezdeteikor pedagógiai, didaktikus célkitűzéseket is meg szokott fogalmazni. Nevezetesen: a magyarul írás, a magyar könyv terjesztése, a magyar beszéd fölértékelődik.'8* (Hogy ez a dilettánsok özönét zúdíthatja a kisebbségi irodalomra, ismerős jelenség, érdemes Fábry Zoltánnak 1920-as évekbeli kritikáira gondolnunk.) Ám minthogy a kötetben még nincsen külön fejezete az irodalomnak, a csehszlovákiai magyar fogalmát kell kialakítani, hogy a politika, a demográfia, a mindennapok kultúrája, a vallás, az egyház, a nyelvhasználat témaköre kidolgozható legyen. Ezért az egyes fejezetek szerzői a maguk feladata felől közeledtek a szóban forgó kisebbség megnevezéséhez. Szarka László kisebbség-tipológiát vázol föl, joggal „kényszerkisebbség”-iként leírva egyben azt a helyzetet, amelybe 1918 után a csehszlovákiai magyarság került, „tudatos közösségi magatartásformái Jórészt ma is a többségi kényszer elleni védekezésre összpontosulnak; a folyamatosan elszenvedett sérelmek a belső kohéziót erősítik ugyan, de a kisebbségi helyzet önkéntes vállalalását továbbra is rendkívüli mértékben megnehezítik”. Itt jegyzem meg, hogy Makkai Sándor 47
