Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Fried István: Aggodalom és remény (A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 – tanulmány)

„Nem lehef’-jét saját korában, azóta is több ízben vitatta és megvitatta az erdélyi, a romániai magyar irodalom és tudományosság, a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének megvitatása azon a szinten elmaradt (eddig), sem Grosschmid Géza idevágó könyvei9* nem kapta meg akkor sem, azóta sem a megérdemelt publicitást, sem nem történt meg a szükséges tudományos fölmérés (sokszor az érzelmi megközelítés, vagy a túl- és átideologizált beszéd, nem kevéssé egyoldalú legendásítás dominált, olykor a kisebbségi lét egykori szereplőinek önéletrajzában és azok ismertetésében). Kötetünk jelentőségét már az is jelzi, hogy szakítva az irodalomcentrikussággal, számba veszi az addig szerzett szakirodalmat, különféle aspektusból világítja meg nyolcvan esztendő csehszlovákiai magyar történelmét, méghozzá olyképpen, hogy benne a kisebbségi/nemzeti önszerveződést szűkebb és részint tágabb kontextusában szemléli, a csehszlovákiai és kisebb részben a magyarországi viszonyrendszerbe állítva. Más kérdés, hogy az 1918-1998 közötti időszak jelentős szereplőinek portréját sem tere, sem lehetősége nincsen fölvázolni, kiváló egyéniségek csak nevükkel élnek, kevéssé munkáikkal. Leginkább az egyházak vezetőiről kapunk néhány fontos adatot, bár a valóban hősi harcot vívó Fischer-Colbrie Ágostról szinte többet tudunk meg, ha Márai Sándor Féltékenyek című regényének püspökfigurájában ismerjük föl a nagytekintélyű papot.

Gyurgyík László demográfiai/szociográfiai tanulmánya kiválóan érzékelteti, milyen nehézségekbe ütközik még olyan, megbízhatónak vélt forrás, mint a népszámlálás, alapján meghatározni, ki hova tartozik. Hiszen a számszerűsítés vonatkoztathatósága ellentmondáshoz vezethet: az anyanyelv nem bizonyosan fedi a nemzetiségi hovatartozást. Az pedig, hogy ki milyen nemzetiségűnek mondja magát, ki van téve mindenféle manipulációs eljárásnak. A csehszlovákiai (és a romániai) hatóságok a magyarság lélek- számának csökkentésére bevezették a zsidó nemzetiséget (illetőleg a cigány nemzetiséget), s mint Gyurgyík írja, „a magukat magyarnak valló zsidók, illetve cigányok jelentős részét ide sorolták be”. A hatóságok manipulációs tevékenységének igencsak szerves része volt (és ebben meglehetősen következeteseknek bizonyultak): a közigazgatási egységeket igyekeztek akképpen átszervezni, hogy „20 % alá csökkentsék a magyar népesség arányát, s ezáltal csökkentsék a nyelvhasználati jogok gyakorlásának lehetőségét, illetve minél kevesebb olyan járást hozzanak létre, ahol a magyar népesség többségben van”. Mellékesen jegyzem meg, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom szerzői és olvasói között jelentős számban lelünk zsidókat, olyanokat is, akiknek népszámlálási íve megfelelő rubrikájába, a följebb jelzett manipulativ eljárásnak megfelelően, nem a magyar nemzetiség megjelölés került. Emellett valóban léteztek, alkottak kétnyelvű szerzők, Pozsony háromnyelvűsége eléggé közismert. Példával élve: a vágújhelyi születésű, budapesti egyetemen végzett, Berlinben hegedülni tanult Neubauer Pál egyként volt munkatársa prágai magyar és német nyelvű lapoknak (1933-ig berlini lapoknak is!), a Prágai Magyar Hírlap rovatvezetője volt, németül, magyarul, szlovákul, csehül, franciául olvsott, németül, magyarul írt, németül jobban. (10*

Egészen vékony szálon kapcsolódik ide Liszka József tanulmányának egyik fontos gondolata. „A kultúrák általában nem a nyelvhatárok mentén rendeződnek. Értem ezalatt azt, hogy a kulturális jelenségek döntő hányadának kiterjedésében (és a néprajztudomány ezekkel a kulturális jelenségekkel foglalkozik) a nyelvhatárok általában nem jelentenek választóvonalat.

48