Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Ujlaky István: A baltiak mi vagyunk (Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába)

kötő kapocs a balti népek között: a vallásról.

Tudván, hogy a kereszténység a Római Birodalomból, illetve annak két nagy utódállamából, a frank és a bizánci császárságból terjedt el, logikus leime feltételezni, hogy a hittérítés földrajzi értelemben egyenletesen terjedt délről és nyugatról kelet és észak felé. Nos, nem így történt. A szláv, skandináv és kelet-közép-európai népek keresztény hitre térése után nemcsak a steppe országút egyre kisebbedó' sávja maradt pogány. A besenyői«, kunok, tatárok mellett a kontinensnyi keresztény óceánban még egy pogány sziget maradt: a baltiak. Keresztény hitre térésük több évszázaddal megkésett, nem a római utódbirodalmakhoz, de a szomszédos germán és szláv, (vagy épp: magyar) megtéréshez képest is. A litvánok váltak utoljára kereszténnyé, 1387-ben. Az egyetlen esztendőhöz ill. évszámhoz kötött tömeges megtérés oka nyilván nem a felvilágosító misszionárius munkán alapuló önkéntes megke- resztelkedés, hanem politikai döntés, politikai kényszer volt. Miért a baltiak maradtak utoljára? A földrajzi elzártság (végtelen erdők és mocsarak) az ásványkincsek és termékeny szántók hiánya (tehát kevesebb a kereszteseket-kalandorokat csábító vonzerő) mellett a döntő' ok társadalmi: az erős központi hatalom hiánya lehetett.

De milyen volt a kereszténység előtti pogány balti vallás? A régészeti leletek, a megbízható adatok hiánya, a politikaiideológiai indíttatású vagy épp tudományos és áltudományos előítéletekből táplálkozó találgatások, tévedések nem teszik köny- nyűvé a történész dolgát. A források óhatatlanul tendenciózusuk. A keresztény szerzők keresztény elfogultságai, a tudálékos amatőrök erőltetett antik görög-római párhuzamai, a múlt századi lett és litván nemzetébresztők múltkereső képzelete, a nyelvész kutatók valóságtól elszakadó hipotézisei már-már lehetetlenné teszik a valódi pogány vallás megismerését. Az ókori rómaiakról bizonyosan tudjuk, hogy vallási képzeteik legősibb rétegét a személytelen természeti és természetfeletti erőkbe, szellemekbe és démonokba, „pillanatnyi istenekbe” vetett hit határozta meg. Ehhez a politeizmus előtti „alig-valláshoz” vagy „majdnem-valláshoz" hasonlíthatjuk leginkább a baltiak hitét. A filológusok és mítoszkutatók pszeudo-Olümposzából valójában egyetlen antropomorf istenalak léte bizonyítható. O Perkunas, a mennydörgés- és villámlás-isten. A többi — lett népdalokból, keresztény forrásokból, mítoszgyártók rég megcáfolt állításaiból feltételezett — isten valaha volt léte bizonyíthatatlan. (A politikai szükségletként jelentkező mítoszképzés mulatságos vagy szomorú példája a lett Dievs sorsa. Noha egyetlen bizonyíték sincs arra, hogy a lettek valaha is hittek egy ilyen nevű antropomorf istenben, 1996- ban a lett parlament elismerte a Dievs- kultuszt a nagy világvallásokkal egyenrangú vallásként.)

Ami igen valószínű: a balti pogány vallás animista és pantheista lehetett, különleges életerőt tulajdonított egyes állatoknak és növényeknek — tölgy, hárs, fenyő, bika, ló, kakas — hitt a jó és rossz világméretű küzdelmében, a tűz különleges szerepében. Szentélyeik, templomaik nem voltak, egyetlen bizonyítható kivétel a vilniusi szentély: ezt azonban már az érett középkorban, a keresztény térítési kísérletek kezdete után, a fejlettebb, magasabbrendű keresztény vallással versenyezve építették. Nem bizonyítható, hogy bálványaik lettek volna - habár a keresztény toposz szerint egy igazi pogány népnek kell hogy legyenek bélványai, s ezért a keresztény szerzők műveikben gyártottak is ilyeneket. Emellett a lett (és csak a lett) vallásban — vagy talán csak népdalokban? amelyek már a keresztény időkben születtek... — volt egy sor „anya” alak: talán női szellemek és démonok, amelyek mintegy átmenetet képeznek a politeizmus előtti személytelen „isten” alakoktól a görög-római típusú politeizmus antropomorf istenei felé.

Ami bizonyos: papjaik voltak. De ezek nem keresztény értelemben vett papok, templommal és gyülekezettel, meg egyházzal és teológiával. Inkább „kvázi-papok”. Ilyen a tulisz: voltaképp énekes, halottsirató, halottlátó „pap”. Ilyen a ligás: bíró-pap, a falusi közösség szellemi (esetleg: nem csak szellemi) vezetője. Vagy a waidelott: a tudós-pap, s a zynys: az áldozatot bemutató pap. Az önálló államiság örömét frissen megélt lettekkel, litvánokkal nem lesz könnyű elfogadtatni, hogy a bizonyítható balti vallás nem elegáns görög-római pantheon volt, hanem inkább afrikai vagy szibériai típusú természetvallás.

De lássuk most már a három nagyobb balti nép történetét - dióhéjban!

104