Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Kolakowski, Leszek: Istenről, a természetről, a babonáról és a szentekről (Pályi András fordítása)

akik képesek vagy legalábbis képesnek érzik magukat, hogy mágikus úton ártsanak másoknak. Ezzel a tudással nem szokás nyilvánosan eldicsekedni, tegyük fel azonban, hogy valaki annyira behízelgi magát egy boszorkány kegyeibe, hogy az elárulja neki, kinek, mikor milyen rosszat fog okozni; tegyük fel továbbá, hogy nem bizonyul lényegtelennek az áldozattal tudatni a rá váró sorscsapásokat; ha a vizsgált személy racionalista, az mindenképp azt fogja állítani, hogy a véletlenek összjátékáról van szó, s ez a véletlenszerű egybeesés nem tud olyan sokszor előfordulni, hogy egyszercsak hinni kezdjen a mágiában.

Minthogy eleve megvannak bennünk azok a sarkigazságok, illetve az a beállítottság, amelyek megszabják reagálásunkat a körülöttünk történő eseményekre, képtelenség közmegelégedésre méltó meghatározást találnunk arra, hogy mi számít babonának és mi nem. Jó okunk van azt gondolni, hogy a természetes energiák mellett, amelyeket a tudomány ismer és részben a maga uralma alá is hajtott, léteznek más kommunikációs formák is, bizonyos emberi képességek - akár mindenkinek megadattak ezek, akár csak némelyeknek, akár állandóan működnek, akár csak egy-egy pillanatban -, amelyek eltérnek a szokásostól; nehezen hihető azonban, hogy eredményes, általánosan hasznosítható technikaként sikerülne őket befognunk, előre kiszámítanunk, hogy alkalmazásuk milyen eredménnyel jár vagy akárcsak elméletileg besorolnunk az ismert jelenségek tárházába. Számolhatunk azzal, hogy léteznek ilyen energiák és ilyen kommunikációs formák; ám ezek természetükből eredően ti- szavirág-életűek, aligha lehet őket rendszerezni, bizonyos erő függvényei, amelyet az ember akarata vagy működésbe hoz, vagy nem; s tény, hogy az efféle feltételezések hallatán azok mindig is felháborodtak és dühbe gurultak, akiket legfeljebb előítéleteik és világnézetük feladása árán lehetne erről meggyőzni.

Ami azt illeti, a rendkívüli erőkbe vetett hit általában, függetlenül attól, mennyire igazi és hatékony, hasznos is lehet, káros is, s a kettő között nem árt különbséget tennünk. A boszorkányok megégetése nem volt éppen dicséretes szokás, de már nem gyakoroljuk. Nyers fán lekopogni a szerencsénket nyilván ártatlan babona. Ha hiszünk abban, hogy befolyásolni tudjuk e különös erőket, akkor az, hogy eljárásunk rossz-e vagy jó, a céljainktól függ; még ha hatástalannak is bizonyul, lehet rossz, amennyiben másoknak ártani akarunk vele. Az a hit viszont, hogy léteznek olyan természetfeletti erők, amelyek kedveznek nekünk és érdemi törekvéseinknek, minden bizonnyal hasznos, mert megerősít abbeli készségünkben, hogy e törekvéseinket természetes adottságainkkal véghez vigyük.

A szentekről

Élnek-e szent emberek a földön? Szerintem élnek. Itt azonban nem azokra gondolok, akiket a római egyház szentté avatott, akiket tisztel és akikhez imádkozik. Természetesen az egyház is feltételezi, hogy a szentek sokkal többen vannak, mint a kanonizáltak, és hogy sokukról csak Isten meg a szentek mennyei serege tud. Az egyház rendelkezik megfelelő előírásokkal és ismertetőjegyekkel, amelyek alapján eldönti, kit tekint szentnek; egykor erről Isten népe határozott konszenzussal bírt, azok vallomása alapján, akik az illető szentet ismerték, tanúi voltak példamutató életének vagy vértanú halálának. A zűrzavar és a bizonytalanság elkerülése végett azonban a történészek által sötétnek nevezett századtól, a saeculum obscurumtól, vagyis a tizedik századtól, fokozatosan meghatározták a szentség ismérveit és a szentté avatási eljárás menetét. Alapelvnek számított, hogy nem szükséges hozzá az abszolút bűntelenség, hisz egyetlen ember sem élheti le bűn nélkül az életét (Jézus kivételével), s a nagy szentek közt is előfordultak olyanok, akik korábban, mielőtt bekerültek volna a naptárba, súlyos vétkekkel szennyezték be magukat, akár

71