Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Kiss Ottó: Falak
Megvakarta a lábát, aztán a másik oldalára fordult. Nem kellett neki a csörgőóra, percre pontosan ébredt. Fél hatkor. Felöltözött, felkattintotta az udvari villanyt, kiment. A kamrában megkeverte a moslékot, a vályúba öntötte. Nyáron elidőzött a disznókkal, beszélt hozzájuk, va- kargatta őket. Ilyen-kor, télen, nem. Fázott. Meg félt is kicsit. Az égő nem sok fényt adott. Ami világosság volt, az inkább a hó miatt. Az jó. A hó. Az olyan: ártatlan. Tiszta. Mint egy kisasszony. Mint Zsóka volt, míg el nem ment azzal a ronggyal. Az ám. Zsóka is besározódott egy életre. Akár a hó olvadáskor. Csak totyog az ember a sok ganéban meg pocsolyában, míg el nem viszi a kaszás. Keseszegi benézett a kutyaólba. Üres volt. Nem szólt. Bement a házba, elkészítette a reggelit. A kutyáét is. Amikor megvirradt, kinyitotta a folyosó ajtaját és kiszólt. Bobi, mondta. Bobi, hol csavarogsz? A kutya farkát csóválva szaladt felé, a szeme csillogott. Keseszegi a lépcsőre rakta az ételt, a folyosóra ment. Az ajtó üvegén keresztül leste a kutyát, hogyan falatozik. Csavargó, mondta aztán. Elmosolyodott. Délután havat söpört. Amikor végzett az udvari járdákkal, az utcán folytatta. Málerné is kint volt. Hallja, szomszédasszony? Lopják a darát. Közelebb ment. Valaki éjjelente bejár, és egy-két lapáttal elemei. Az asszony figyelt. Nem tudom, ki, de én egyszer, istenuccse, lelövöm. Málerné megvonta a vállát. Maga tudja. Az esti etetés után a vályúban feltörte a vékony jégréteget, langyos vizet öntött rá. A disznók alól kilapátolta a trágyát. Ezt mindennap meg kell csinálni. Úgy marad szép az ól. Úgy lesz büszke a gazda. A látogatók szemében. Már akikhez jár látogató. Akit látogatnak. Akit. Vizet melegített, a lavórba öntötte. Levetkőzött, megmosta a kezét, nyakát, ágyékát. Leült a hokedlire, lábát a vízbe tette. Addig ücsörgött úgy, míg a víz ki nem hűlt. Szerette áztatni a lábát. Az valami gyönyörűség. Mikor átmelegszenek a csontok. Bizsergető. Örömet hoz. Valami ilyen lehet a boldogság is, gondolta. A boldogság. A konyhában vágott magának egy darab szalonnát, mellé szelet kenyeret. Komótosan falatozott. Amikor befejezte, a szalonnabőrt beledarabolta a kutya tányérjába. Kenyeret aprított rá, tejjel bőségesen átitatta. Bobi! Bobi, hol csavarogsz? Várt. A kutya sehol. Félt. Kezében remegett a pléhedény. Dohogott magában, hogy az a kutya mindig csavarog. Pedig ott a háza. Meleg. Ilyenkor, téli este. Az ételt letette az eresz alá. Ott nem esik bele a hó. Hátrálva ment. A góré felől valami motozást hallott. A tyúkok, mondta. Az nem lehet. Alusznak. Alusznak, alusznak. Bent vagyunk, nyugtatta magát. így ni. Belülről ráfordította a kulcsot a folyosó ajtajára. Most már nem jön be, bárki az. Lopják a darát. A disznókét. Hetek óta figyeli. Este félig a zsák, reggelre majdnem üres. Valaki éjszaka bejár a kert felől. A drótkerítésen. A likon. Ahol a kutya ki. Az a kutya mindig. Hogy nem tud egyedül meglenni. Csak én meg ő. Most beengedném a konyhába. Beszélgetnénk, mint régen Zsókával. Amikor még megvolt. Míg el nem szökött azzal a rongy Mátéval. A tanácselnök fia, a polgármesteré. Vagy mi van most. Azt hiszi, neki mindent lehet. Egyszer megölöm. Meg én. 54
