Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
- Dorjankának! - válaszolja.- Milyen szép neved van! - S a cingár emberhez fordulva: - Ez egy tó neve valahol lent délen.- Egy folyóé! - javít ki. Bizonyára neki van igaza.- És te? - fordulok a pincérhez. - Miért vagy olyan életunt, mint egy öngyil- ko sjelölt?- Csak fáradt vagyok, Pista bátyám. Négy napig ekéztem a kukoricát, és kiszívta a nap minden erőmet.- Annyi kukoricád van?- Nincs nekem egy szál se! Napszámba! De a saját egy szál lovammal.- Akkor most tele vagy lóvéval.- Igen, mint kutya bolhával... Nem tudja, Pista bátyám, hogy itt senkinek sincs egy megveszekedett vasa sem?! A gazda is majd természetben fizet, ha megérik és letöri a kukoricát, amit most megekéztem. A négy napi napszám négy mázsa morzsolt kukorica. Ha azt készpénzben kapom, most lenne hatszáz dinárom és fizetnék magának egy tárgyit.- Te mit iszol?- Most semmit. Maródiskodom. Dorjánka az apjától fagyira szeretne kicsalni dinárt, de nem sikerül neki, én gondoltam, megszámolom a pénzemet, az állomásra menet be kell ugranom még a nyugdíjasok klubjába (mert azt ki nem hagyhatom!), meg a vonatjegy, Dorjánka így végképp fagyi nélkül marad. Hallom, olyan hírek keltek szárnyra a faluban, hogy már nem csak az őslakosok árulják a házaikat, hanem a jövevények közül is néhányan, akik idetelepedve vettek maguknak, ám most költöznének (és költöznek is) vissza a szülőföldjükre, ahol béke van, itt meg már több mint két hónapja bombáznak. Keserves életük lehet, de a mi életünk sem rózsás, annak ellenére sem, hogy Kasza úr minden erejével itt szeretne bennünket tartani, a magyar kormánnyal egyetértésben. A bizonytalanság ennek ellenére mindennapos és nagy, egyedül talán csak a magamfajta vének törődtek bele sorsukba: ha már úgyis meg kell dögleni, legalább itthon húzzák ránk a földet. Ha lesz, aki ránk kaparja. Mert a fiatalok elpárolognak innen, jövőjük itt hosszú ideig aligha lesz, s őket nem fogja itt már semmi, sem a Himnusz, sem a Szózat, kiváltképp nem egy olyan kopott odú, ahol most gubbasztunk. Pedig... Nem folytatom; fizetek és kioldalgok az ügető lovak és a két szomorú ember társaságából, mielőtt szemük láttára elsírnám magam. Az iskola tornaterme mellett elhaladva hallom, amint bent kemény katonai vezényszavak pattognak, a falon persze még mindig a régi tábla áll: „Ady Endre Kísérleti Általános Iskola.” Ezúttal, úgy látszik más „kísérletek” folynak falai között, szokatlan kísérletek, félelemkeltőek. Hova tűnt a nyári délutánnak az iménti varázsa, hova tűnt a béke, menekülve kapkodom a lábam az állomás felé, a nyugdíjasokhoz épp csak benézek, a söntés üres, sem a Jásó, sem a Bandi, egy nő váltotta fel őket s egy asztalnál egy vendéggel verik a blattot. A nagy teraszon is csak ketten gubbasztanak.- A népnek nincs pénze, Pistikém! 44
