Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
pasztalom: öreg, jobb sorsra érdemes lakóházak egykori tisztaszobájában száz meg ezer számra hizlalnak csirkéket; a nyitott ablakon át nemcsak a keserves csipogásuk hallatszik ki (napfényt, szabad, tágas udvart, szétrugdalható trágyadombot sohase láttak!), hanem a saját nyers bűzük is, a táplálékuk, a halliszt hánytató szaga is kiárad s kíséri az embert utcahosszat... Két szöszi gyerek iparkodik hazafelé, horgászfelszereléssel.- Nem fogtatok semmit? - kérdem tőlük csak úgy menetközben.- De! - válaszol az egyik. - Pecabotot! Máris elpárolog a döglesztő tápszag, a fényes levegőt a nyári délután milliárd ezüstszála szövi át, messziről vadgalambbúgás hallatszik, egy katona sincs többé, a varangyszínű harckocsik lopakodva kioldalognak a kertek lábától, béke van, a fák árnyékában a házak előtt végesvégig az utcán szundikál a nyári délután. A piactér, meglepetésemre, teljesen kihalt. Ez azért szokatlan számomra, mert amióta a faluban megjelentek a boszniai meg horvátországi menekültek, a piac „állandósult”: mindennap, éspedig egész napra ide álltak ki portékáikkal - kávé, cigaretta s egyéb apróság - a falu új honfoglalói; ezek az árusok nem voltak ugyan túl sokan, de állandó jelenlétükkel azt a benyomást keltették, hogy a piac reggeltől estig mindennap „üzemel”. Most zuhog a napfény az üres betonpultokra, s az egész téren egy lélek sincs. Riasztóan, bántóan puszta. Mint egy romkert, amelyben lejárt a látogatási idő. Vajon a tér egyetlen kiskocsmája nyitva van-e? Nyitva! Megörülök neki, pedig ennél szomorúbb, ridegebb, szutykosabb zug talán nincs is a világon, vagy csak az a „lógerban” lévő testvére, amely elé tavasszal kirakták az asztalokat, mint a városi kávézók elé szokás, s ezeket ülte körül csupa menekültekből álló társaság, ittak, hangoskodtak, behúzott nyakkal, sértődötten húztam el mellettük. Ez a piactéri is a menekültek találkozó- helye, közvetlen szomszédságában néhány ilyen család él, csak át kell sétálniuk ide. Kopottsága és sivársága ellenére mégis testvérként térek be vedlett, nyirkos falai közé, a pincér sohasem felejti el megköszönni, hogy meglátogatom a „lokálját”. Pedig a „lokál” nem is az övé, csak alkalmazott itt, a kocsmát a helyi lovasklub tartja. Falait ügetőjelenetek, vágtató lovak tarkítják. Nem vászonra, hanem magára a falra festve. Mindegyik az unokaöcsém műve, a tehetséges festőé, egy időben kirakatrendező, aztán cégtáblákat mázolt, a vadászkocsma falaira vadakat, ide lovakat, egy harmadik kocsma falára nagyméretű tök ászokat, zöld ászokat, makk ászokat festett, a negyedikre fantasztikus alakokat, mindenhova azt, amire a „mecénás” igényt tartott. A pincér barátságos szaván kívül talán ezek a falfestmények vonzanak ide, meg annak az emléke, hogy valamikor az öcsém itt volt boltossegéd, amikor még bolt volt a kocsma helyén, valójában szeretem elengedni magam ezekben az ütött-kopott, szomorúan szegényes odúkban, áporodottságuk ellenére is barátságosak számomra, mert otthon vagyok végüket járó falaik között. Ezúttal ketten gubbasztunk benn: maga a pincér, hetes szakállal, kelletlenül és kedvetlenül, meg egy cingár vendég az asztala körül ugra-bugráló kislányával. A vendég menekült, de a kislánya már ért a falu nyelvén. A gyerekek könnyen tanulnak, könnyen elsajátítják új környezetük szokásait, nyelvét, ez a csöppség is hol magyarul, hol szerbül rikkantja el magát.- Hogy hívnak? - szólítom meg az anyanyelvén. 43
