Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
- Baj van, szomszéd!- No, már megint? Micsoda?- Eltűntek a kiscsikók!- Én se igen találkozók velük mostanában.- Nem, mert írmagjuk se maradt. Épp erről beszélek.- Dehát mért nincsenek, ha lehetnének?- Mert nincs, amivel megcsinálnák őket... Nincs itt már semmi. Nincs itt már lófasz se! Mennyire hiányzik nekem Újvidéken az „utca hangja”. Persze így, az anyanyelvemen. Az élő anyanyelvi közeg. Igaz, nem is találtam meg ott soha azt a természetes anyanyelvi közeket, ami idehaza körülvett és fölnevelt. De hiszen visszatérhetnék ide, talán még mindig nem volna késő. Vagy a végleges haza- költözésnél mámorítóbbak az ilyenféle „hazatalálások”? Egy fiatalasszony fékez le mellettem. Le is áll a biciklijével. Már messziről megismerhetett. Egyszer, szintén idehaza egy földim rikkantott rám az utcán: Téged a hátadról, a derekad állásáról is megismer az ember... Hát kell ennél nagyobb elismerés? Ilyen baráti szó csak ott buggyanhat ki emberek száján, ahol téged számon tartanak, ahol közéjük valónak éreznek. Persze én a mellettem lefékező fiatalasszonyt nem ismerem, talán meg sem született még, amikor innen elköltöztem, most látom életemben először, bemutatkozik, a Kiinkának a felesége (hegyesi, gyerekkori név a Kiinka, vagy inkább a Klinkó?), aki a rádió zenei szerkesztője. A faluban, mondja dicsekvő örömmel, már nemcsak rádiósok, hanem újságírók, tévések is vannak. Föl lehetne helyben állítani egy nagy szerkesztőséget, teszi hozzá derűs öngúnnyal, különben, jegyzi meg, itt a házuk a Krivaja mellett, amiben újra nagyban folyik a halászat, ezzel foglalkozik a fél falu, amióta a topolyai vágóhíd beszüntette a szennyvíz „szállítását”, már kilós pontyok is előfordulnak a se pataknak, se folyónak nem nevezhető valamiben, ebben a Görbécskében, Kanyar- gócskában, ebben a már-már mozdulatlan Bácsérben, Krivajában.- Különben most, hogy szünetel a tanítás az iskolában, a fiam kezébe nyomtam a maga Sebestyénjét. Ejha, mondta a gyerek, amikor elolvasta. Én nem olyan vagyok, mint az a könyvbéli Sebestyén! Bizony, én már nem tudom, milyen is az a regénybeli hősöm, nem szoktam újraolvasgatni művecskéimet, de azért jólesik hallani, hogy itt-ott őrzik még egyik-másik könyvemet s néhanapján elolvastatják a gyerekekkel. Ami azonban azt illeti, csakugyan föl lehetne állítani a faluban egy komplex szerkesztőséget, könyvkiadóval egybekötve. Van ugyan saját újságja, szépirodalmi folyóirata is (a Táltos), de itt ütöttek tanyát, a Pendelhez címzett kocsmában a Symposion szerkesztői is, merthogy írók is vannak Hegyesen, s voltak is mindig a Hiadortól errefelé, és talán még szerénységemet is megtűrnék maguk között, ha végleg hazaköltöznék, amire Vígh Rudi állandóan buzdítgat, most már csak a komoly és végleges elhatározás hiányzik hozzá. Mert már a Rudiék kapuját zörgetem, a kutyájuk ezúttal nem a hátsó udvarban, hanem az elsőben bújik ki örömében a bőréből. Hanyatt veti magát a lábam előtt, várja hogy lehajoljak hozzá, hogy megsimogassam. Ezt aztán azzal hálálja meg, hogy beszenteli a pantallóm szárát. Ekkorára már Rudiék is kint vannak, a házőrzőt megszidják és megkötik, hiába tiltakozom ellene. Terelnek is rögtön a ház irányába. 41
