Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?

betevő falatot. Föl-fölnéz az égre, ahol repülők, kíméletlen gyilkos gépek szántják az esőfelhőket (vagy a tiszta égboltot - teszi hozzá N. I.), és hol egy hidat, hogy egy gyárat, hol éppen egy lakóházat rombolnak le.” Majd a vezércikkíró így folytatja, rádobva még egy lapáttal az elmondottakra: „Valamit hall is az örök idők mindig bölcsen gondolkozó embere: valahol nagyon-nagyon magasan tőle (ez a nagyon magasan tőle nagyon szépen van megfogalmazva - állapítja meg N. I.), egészen távoli kontinenseken komoly elvárásokat támasztottak vele szemben, hogy intézkedjen gyorsan valamiféle számára alig ismert elképzelések és eszmék érdekében, mert különben a demokrácia nevében tovább bombázzák a szülőföldjét.”

Hát így kapálnak 1999 májusában a vegyes lakosságú, ám békés vajdasági róna „mindig bölcsen gondolkodó” emberei.

De ha már az idézeteknél tartunk, el ne felejtsem macskakörmök közé tenni szeretett szülőföldem tisztelt polgármesterének felfedezését és nyilatkozatát sem egy másik családi lapban:

„Most érezzük csak igazán az egymásrautaltságot nemzeti, vallási hovatartozásból függetlenül. Most értik meg a más nemzetbeliek is, hogy velük együtt nekünk magyaroknak is ez a hazánk, hogy mi továbbra is itt akarunk élni, velük együtt, egyetértésben. Ennek tudatában tesszük azt, amit ebben a helyzetben tennünk kell.” (Kiemelés N. I.)

A cacaki, a cetinjei stb. polgármester „ebben a helyzetben” megpróbált mást is tenni, például tiltakozott a túlzott katonai jelenlét ellen, szülőfalumban viszont sohasem állomásozott annyi katona, mint most, jóllehet a polgármester tudja, milyen következményekkel járhat ez - célpontja lehet a helység a bombázóknak! -, mégse teszi ezt szóvá, legalábbis a nyilvánosság előtt nem. Igaz, Cacak és Cetinje lakossága nem vegyes nemzetiségű, nekik nem fontos megérteniük, hogy önmagukkal kell együtt élniük a háború után is. Persze nem is várható el egy polgármestertől, hogy meggondolatlan kijelentéseiért, követelőzéseiért, tiltakozásaiért bezárassa magát, az viszont talán, hogy ilyen körülmények között, mint ez a mostani, ne beszéljen badarságokat. Mert ha csak „most értik meg a más nemzetbeliek”, hogy nekünk magyaroknak is ez a hazánk, akkor ezeket a mai állapotokat ápolni, fenntartani, állandósítani hazafiúi kötelességünk. Hiszen ha majd kitör a béke, visszazökken minden a régi kerékvágásba, s akkor a más nemzetbéliek ismét nem fognak megérteni bennünket, magyarokat. Amiből egyértelműen következik, hogy nem könnyű ma sem polgármesternek, sem vezércikkírónak lenni. Talán még államfőnek sem. És alattvalónak? S ezen belül kisebbségi alattvalónak? Egy olyan virágzó, multinacionális környezetben, amilyenbe a történelem belekényszerítette. (Tudom én persze, a cacaki polgármesternek könnyebb, mint a hegyesinek vagy a szabadkainak. Nem kell neki állandóan, éjjel és nappal bizonygatnia, a lojalitás örökös jeleként is, hogy ez a hazája, mert valóban ez a hazája. A kishegyesi polgár és polgármester azonban olykor a gyanú árnyékába kerülhet; ezért unos- untalan azt kell bizonygatnia, hogy ez a „hazája”. Szőröstül-bőröstül, elnyomó hatalmával együtt az övé, ragaszkodik hozzá, mint anya a hülyegyerekéhez, vagy még jobban, mert el se tudja magát képzelni máshol, mint Belgrad ótalma alatt. Mindig is erre vágyott, ez ad értelmet életének és inkább belepusztul, mintsem lemondana kisebbségi sorsáról.)

Valaki átkiált az utca egyik oldaláról a másikra:

40