Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?

gyöngyéletük volt. Hétvégeken hazamehettek, hét közben jöttek a csomagok. Egyszer aztán egyik bajtársuk a bajonettjével pöszmötölve eltörte azt. Ez már nem gyerekjáték, mert leszereléskor el kell vele számolni. Állítólag száz márka az ellenértéke egy ilyen gyiloknak. Mitévők legyenek? Ekkor fedezték fel, hogy a raktár, aminek az őrzését rájuk bízták, „tartalmaz” ilyes szuronyokat is. Hát kicsempéztek belőle egyet. De a raktárban nemcsak fegyverek voltak, hanem bakancsok, egyenruhák is. Divatos terepszintiek. Mi lenne, ha kicsempésznénk egy-egy pár bakancsot, katonablúzt, katonanadrágot? És hazahoznák magukkal emlékbe. S mert alkalom szüli még a katonatolvajt is, megtették a megteendőket.- Amit onnan hazacsempésztünk, annak az értéke fedezte a járandó zsol- dunkat - mondja kárörvendő mosollyal Ferkó, s rögtön meg is mutatja a katonablúzt, amit természetesen csak itthon hord, a ház körül, nehogy a faluban szemet szúrjon valakinek. A káröröm a szája körül meg onnan származik, hogy ami most van, megveti szőröstül-bőröstül. Előhozza ős is a E Ferenc-ese- tét, amit Laciéknál már hallottam. Ez az illető, aki innen szökött át Magyarországra, idehaza eldicsekedte, hogy Árkán szabadcsapatában szolgált, ölt, gyilkolt, rabolt, mert hát a háborúban mi mást is csinálhatna az ember. A különös az egészben, hogy nemcsak a hegyesi ivócimboráit szórakoztatta ezekkel a háborús történetekkel, hanem a magyar tévénézőket is, határon innen és túl, sajnos az én figyelmemet valahogy elkerülte, pedig élek-halok az ilyen korhelyes beszámolókért. (Ide tartozik még, hogy a tartalékosok a két hónapi zsoldot készpénzben annak rendje-módja szerint idehaza megkapták. Fejenként valamivel több mint 4000 dinárt, ami 400 márkának felel meg. A hadsereg, pontosabban az állam, akkor ilyen bőkezű a tartalékos katonái iránt, amikor civil alattvalóit éhbérért dolgoztatja! Ferkét például havi ötszázért. Persze vannak még ennél is szerényebb keresetűek.)

Idefelé jövet ismét útbaejtettem azt a Kertsor-végi lankást, amelyet tavaly, erre járván, szomorú szerb dal árasztott el, azt a lankást, ahol azok az égig érő nyárfák magasodnak és zúgatják sűrű lombjukat. Szülőfalum talán legszebb része tárul itt fel a szem előtt; abban a bekerítetlen kertben, ahol tavaly krumplibokrok sírtak összebújva, most kukoricasorok futnak egymás mellett, szép, első kapálásra váró kukoricasorok, mert annak az ideje van, kukoricakapálás ideje, ahogyan erre nagyon helyesen egyik családi lapunk vezércikkírója is fölfigyelt, imigyen szólva: „Ilyet még nem látott (sic!) a vegyes lakosságú békés vajdasági róna kapásai!” (A mai újságírói és vezércikkírói elkötelezettség megköveteli ugyanis, hogy Vajdaságban feltétlenül vegyes és békés lakosságról beszéljünk. Mert ez a lakosság talán még sohasem volt ilyen vegyes és békés mint mostanában. Naponta többször is elmondja a rádió és nyíltan leírja a rezsimhű sajtó, hogy Vajdaságban huszonhat nemzet és nemzetiségi - a huszonhatból csupán egy a nemzet, a többi nemzetiség - és harminckét vallási felekezet él békés egyetértésben. Csupán az a bökkenő, hogy ezt a békességet ránk hozó nemzet miért nem hagyja békén vér- és felekezet szerinti nemzettestvéreit abban a másik, kicsiny, „szakadár” köztársaságban? De folytassuk a kapásidézetet:) „Legrosszabb rémálmaiba se illő háború dúl a feje felett, miközben ő most is elindul reggelenként (mi még hajnalban indultunk el - N. I. megjegyzése) a megélhetést ígérő kukoricatáblák felé, azért, hogy megtermelje mások és családja számára (elsősorban mások számára - kiemelés N. I.-től) a

39