Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
túlélni. Amilyen jó állapotban találom, nem a hatalmat, hanem a nagynéné- met, remény van rá, hogy túléli. Adná a Jóisten! Hogy a hadakozás a vejkóval hogyan folyhat, csak sejteni lehet abból a néhány fukar, de igen kemény szóból, amit elejt ezzel kapcsolatban, mert minden átmenet nélkül a virágjaira tereli figyelmemet, meg arra, hogy nagymosásba fogott, mert egyik unokaöccsét ismét otthagyta a felesége („alighanem véglegesen”), így most a „legény” idehozta az összegyűlt szennyesét, egyrészt, mert egy férfiembernek „kiáll” a kezéből a nagymosás, másrészt, mert neki nincs mosógépe. Itt még van s ebben a pillanatban villanyáram is. Mégse feketével kínálnak, hanem egy kupica pálinkával, amiből egy gyűszűnyit nagyné- ném is gyakorolt mozdulattal fölhajt. Elmondom neki, hogy a Kálváriáról jövök, s megdicsérem, milyen szépen megcsináltatta, lebetonoztatta a Szüle és Kisöregapám közös sírját.- Meg az uramét is, azt nem láttad? Dehogynem, hiszen egymás végében sorakozik a három sír: a szüleié (nagy- szüleimé), a férjéé és a lányáé. (Előttük, a lábuknál magaslik majd a szabadságharc emlékműve, ha csakugyan sor kerül a felállítására.) Tulajdonképpen ezért tértem be hozzá, hogy megdicsérjem a sírok körüli buzgalmát, meg hogy lássam, találkozzam vele, kiszedjek belőle, a Kiss-család utolsó élő tanújából valami családi titkot. Példának okáért jó lett volna tudnom, amikor a Házioltárt írtam, miként udvarolt apám édesanyámnak! Egy alkalommal szál krizantémmal - krizantémmal! - kedveskedett neki. Hogyan? Úgy, hogy a virágot a szomszéd ház előtt, kinn az utcán álló szalmakazalba tűzte. Mert nem volt mersze vele a kedvese kiskapujában megjelenni. Nem a nagylánytól félt, hiszen a virágot neki szánta, hanem a nagylány túl szigorú édesapjától, hogy ő esetleg hamarabb megjelenik a kiskapuban, mint akit a szerelmes legény várt. Abból pedig nagy baj lett volna, mert az, akiből majd a Kisöregapám lesz, nem tűrt semmiféle „flancot”. Méghogy a legény virággal kedveskedjék az udvarlójának!... Emiatt lett a szál krizantém a szalmakazalba rejtve, amely virágszál onnan bizonyára még aznap este annak a kezébe került, akinek szánták. Persze, miután a szerelmespár megbizonyosodott afelől, hogy a „flancot” ki nem álló ellenőr nincs a közelben... Valójában hasonló történetekért keresem fel nagynénémet, meg hogy lássam s a vállára tehessem a kezem, „kiparancsoljam” szeméből a hirtelen támadt könnyeket, megvigasztaljam, dísztököt kérjek tőle, a kupica pálinkát úgyis szó nélkül és készségesen adja. A többi úgysem ér egy pipa dohányt sem. Ami ma van, egyszer elmúlik; de ha egyszer ő is „elmúlik”, ebbe a T-alakú utcába többé nem lesz miért betennem a lábomat. Amikor kopogásomra ajtót nyit, mindig úgy áll meg előttem, mintha az a nővére mosolyogna rám, aki az édesanyám volt. Talán ezért, ezért a mosolyáért keresem fel mindig, ha erre járok. Nemsokára egy óra, nézek riadtan a falra, fél hatkor indul vissza a vonaton s még a fél falut a nyakamba kell vennem. Ferkó, mint mindig, széles mosollyal fogad s máris nyitja a sörösüvegeket, hozza a sonkát és szigorú titoktartás mellett elmeséli, hogyan „húzott” két fizetést tartalékosi szolgálatáért. Nemcsak ő, de a bajtársai is, az a tíz főből álló kicsi egység, amely két hónapon át „adta” az őrséget az m.-úti katonai raktárnál. Mind a tízen környékbeliek voltak. A parancsnok egy náluknál fiatalabb, tényleges idejét töltő tejfelesszájú tizedes, inkább ők dirigáltak neki, mint az őnekik. Tehát vígan éltek. Sőt, 38
