Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
nyálas csókokkal egybekötött szívélyes búcsút veszünk egymástól. A ház előtt csak most veszem észre a kék rendőrkocsit, alig teszek néhány lépést, két katona nyitná vagy zárná azt a nagy, dróthálós kertkaput, ami mögött emberma- gasságnyi gazmező, nem tudni, most mire jó: búvóhelyül vagy álcázásul a hadfiaknak? Még ebben a valóban komoly helyzetben is - hadiállapot van! - akadnak bátor polgármesterek (pl. Herceg Noviban, Cetinjében, Cacakon), akik figyelmeztetni merészelik a hadvezetést, ne vegyék „igénybe” a civil létesítményeket (például iskolákat), mert ha ezeket éri NATO légitámadás, a felelősség a katonaságot terheli. (A hazai propagandagépezet pedig arcátlanul világgá kürtöli: a gonosztevő NATO iskolákat, kórházakat, lakóházakat, gazdasági létesítményeket rombolt le.) Ilyen figyelmeztetést természetesen nem várhatunk el mondjuk Szabadka vagy Kishegyes polgármesterétől; ez az elvárhatatlanság azért „természetes”, mert az említett polgármesterek „felelősségük teljes tudatában” cselekszenek a rezsim elvárásai szerint. Ezért jelentetnek meg a sajtóban ilyen közleményt: „A törzskar felelősségteljesen (kiemelés tőlünk) állítja, hogy a Szabadka, illetve Palics elleni rakétatámadás oka nem volt semmiféle mozgó radar, amely állítólag az utcákon »járkál«, ez a hazugság, szándékos inszinuáció.” Ilyen „törzskarokban” nyilván ott ülnek a polgármesterek is, talán épp ők azok, akik szemmel kísérik (?!) a mozgó radarok útját, épp ezért állíthatják felelősségük teljes tudatában, hogy ami igaz, az hazugság és szándékos inszinuáció. Ne adj Isten, hogy a kishegyesi „törzskar” hasonló közleményt legyen kénytelen megjelentetni a falu esetleges bombázása után, amelyben majd felelősségteljesen állítja, hogy területén katonai célpontoknak még csak nyoma se volt, ez mind hazugság, rémhírterjesztés, szándékos inszinuáció, a közvélemény félrevezetése. Ilyen komoly tehát a helyzet imádva féltett szülőfalumban. Vajon a nyolcvanharmadik évét taposó nagynéném, aki nem csupán egy fél napra látogat haza, mint e kusza sorok fegyelmezetlen és felelőtlen szerzője, az unokaöccse, hanem szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül benne él ebben a porladó, szétmorzsolódó, világtól és önmagától elforduló szomorú közösségben, hogyan látja a helyzetet, ő, az elesett harcos özvegye (Istenem, már több mint fél évszázada hordozza ezt az özvegységet és „titulust”!), akit a Harcosszövetség, mint a volt bajtársuk özvegyét, mintegy jogutódját e „kivételezettek” kasztjának, még ma is, ebben a tudathasadásos korban, számontartja, ünnepeire meghívja, amely ünnepek legmarkánsabb jellemzője az aktuális hatalom harcos támogatása. (Ugyanakkor ugyanez a Harcosszövetség sunyítva hallgatott, amikor az „új hatalom” megkapaszkodása első éveiben meggyalázni s rombolni kezdte annak a partizánháborúnak az emlékműveit, amely háborúból a Harcosszövetség kinőtt. De eme balkáni ég alatt nem ez az egyedüli eset, ami ily ellentmondásos és undorító is ugyanakkor.)- Hadakozok a vejemmel! - emeli fel harciasán bütykös mutatóujját a nagynéném. Illetve a volt vejével, mert a vejkó, miután elhunyt első felesége, nagynéném lánya, újra megnősült. De mert szomszédságban van velük s mindennap átjár hozzájuk, „kedvező” alkalom nyílik a hadakozásra. Nem afféle vejkó-anyós hajbakapásra, hanem „eszmei” összetűzésre. A volt vejkó ugyanis az imént említett s még mindig aktuális hatalom harcos elkötelezettje, a nagynéném, jóllehet a harcosnyugdíj „élvezője” - enyhén szólva szeretné ezt a hatalmat 37
