Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?

költ a szolgálati kocsiba, s irány ki a lovcenáci rendőrállomásra. (Még mindig nincs rajta tábla, hogy ott „szenvedtem” vagy egy órácskát!) Kedves unszolásukra csak a nevem voltam hajlandó elárulni, meg a munkahelyem címét. Ezt rögtön le is ellenőrizték, telefonon, az illetékes helyen, stimmel, mondták elégedetten. Közben megindult a mentőakció a kiszabadításomért. A vendéglősnő ugyanis, ahonnan bevittek, bensőséges kapcsolatot tartott a rendőrséggel (más vendéglőssel is megesik az ilyesmi), s megtelefonálta a rendőrparancsnoknak, hogy személyemben egy „híres” írót hurcoltak el, kezességet vállal értem, engedjenek szabadon. S akkor már megjelent az útitársam is a rendőrőrsön kocsijával, akivel aznap, mint már évek hosszú során, együtt terepeztünk. Hát megfenyegetve elengedtek. Abban állapodtunk meg, hogy én nem teszem szóvá (nem írom meg) a rendőrség gorombáskodását, hálából ők sem tesznek ellenem feljelentést. Az üzletet alighanem én szegtem meg, mert legközelebb Topolyán áthaladva megálltunk a belügyi titkárság előtt, s minthogy útitársam s kollégám személyesen ismerte a főnököt, betértünk hozzá előadni az „esetet”. O ezek után feltehetőleg megpirongatta a túlbuzgó beosztottját, a „kis siptárt”, aki kiskocsmákban minden ok nélkül „híres” írókra csap le, aminek az lett a végső eredménye, hogy karhatalmi személlyel szembeni engedetlenség miatt néminemű pénzbírságra ítéltettem.

Ha ma keverednék hasonló szituációba, nem úsznám meg ilyen könnyen. Ma komoly időket élünk. A faluban nemcsak rendőrök cirkálnak, itt a katonaság is teljes hadfelszereléssel. Június másodikén a Magyar Szóban a következő hír látott napvilágot: „Kishegyesen tegnap délelőtt a légiriadó lefújása után több robbanás hallatszott. Mint megtudtuk, a biztonsági erők (rendőrök, katonák? kérdem én) tartottak gyakorlatot (hadgyakorlatot? kérdem szintén én) a Kaszáló határrészében. „Eme határrészben gyönyörködtem kiszállásom napjának délutánján a vasútállomás magaslatáról, vonatra várva. (Ezt a magaslatot, a völgyet elzáró vasúti töltéssel együtt több mint száz évvel ezelőtt talyigázták, kordézták, talicskázták össze a kubikusok, építőmunkások; akkora nyüzsgés lehetett ezen a helyen akkoriban, mint sok ezer évvel ezelőtt a fáraók piramisai körül, de ennek a nyüzsgésnek az emlékét már senki se őrzi a faluban, már gyerekkoromban se igen lehetett hallani a nagy vasúti töltés építéséről az öregek szájából, pedig akkor még volt közöttük, aki látta az ő gyerekkorának ezt a nagy eseményét. Pedig akkor még, az én gyerekkoromban szerettek a régi öregek régi dolgokra emlékezni s mi, akkori gyerekek ittuk ezeket a régi történeteket. Különösen nyáresti „bandázások” idején kinn az utcán. Ma már nem ülnek ki az öregek az utcára „bandázni”, hiszen nincs kiknek mesélniük, nincs hallgatóságuk. A mai gyerekek semmit se raktároznak el magukban szülőhelyük és szüleik múltjából, űr támad a múlt és a jelen között, légüres tér, amelyben képtelen megkapaszkodni, életben maradni a generációkat összekötő gyökérzet.) De most még mindig a dáridózók között ülök, a csendes háziasszonyon kívül mindenki jócskán kapatos, persze ez az égvilágért sem vonatkozik a rendőrre, aki a tréfát megértve, kegyes mozdulattal adta vissza az igazolványomat. (Enélkül manapság már egy lépést se tehet az ember; évtizedeken át a „kis siptáron” kívül a kutya se kérte a személyazonosságit, ma a volt cégembe se tehetem be a lábomat nélküle, a cégembe, ahol harminc évet ledörgöltem.)

Marasztalnának, vissza-visszarángatnak, nyomnak a székre, de mert értelmes szót most úgyse lehet velük váltani, néhány korty sör és falat sonka után

36