Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
Elhajítja a virágot, mereven néz Szindbádra. Szindbád lesüti a szemét. SZINDBÁD: Én nem ismerem magát. Gligorics matat a zsebében, mű pofaszakállat húz elő, felragasztja, vigyorog. GLIGORICS: így sem ismer? SZINDBÁD: Nem. Gligorics leszedi a pajeszát. GLIGORICS: Akkor jó. De nem is lényeges. Visszagyűri a zsebébe a műpajeszt. GLIGORICS: Tulajdonképpen az a helyzet, hogy számomra kiemelt fontosságú ez a hely. Ugyanis régen itt szurkáltam meg a feleségem. Felszeleteltem az én kis művirágomat. Ott hátul, abban a berkenyésben. Azóta is visszajárok ide, amikor szerét ejthetem. Szívesen elbeszélgetek az emberekkel. Megkérdem, hogy vannak. Kicsit felidézzük az elmúlt időket. Ha tudnak sakkozni, akkor elsakkozgatunk, ha nem, akkor nem. Nem kell erőltetni, rájöttem. Hosszú parti nem kell nekem, elég a rövid. Jobb is úgy. Tényleg nem tud sakkozni? Én se vagyok éppen remek. SZINDBÁD: Sajnos tényleg nem tudok. Valamennyire ismerem a lépéseket, de engem még a Gubó is megvert. GLIGORICS: Gubó? Erre nagyot döndül az ég, és uniformisában megjelenik a parkőr. Egyik kezében kalitka, a kalitkában jókora tojás. Az eget szemlélve megtántorodik. PARKŐR: A rosseb! Még igaza lesz a rádiónak. Megáll a pádon ülők előtt. PARKŐR: Ha hiszik, ka nem, engem már ötször eltalált a villám. Hát mondhatom, elegem van. Az első a bal lábam körmét vitte el, a második a jobbét. Harmadszor megperzselődött a fülem, negyedszer leégett a hajam. Az ötödikre nem emlékszem, mert elájultam. Önök hogy vannak? SZINDBÁD: Láttunk már szebb időket. PARKŐR: Nem kétlem. GLIGORICS: Hát az meg ott mit jelképez a kezében? PARKŐR: Ezt egy hölgyvendég hagyta itt. Elszaladt a kiskutyája után, s valószínűleg itt felejtette a kalitkát. Megkérném önöket, vigyázzanak rá. Mindjárt visszajövök, addig se vesszen el. Kiugróm a vízhez megnézni, hogy megy a hal. Kíváncsi vagyok rá. GLIGORICS (hirtelen elhatározással) Várjon, megyek én is! Én is kíváncsi vagyok rá. 18
