Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!

nőm 1991-től errefelé majdnem mindent, természetesen más momentumokra helyezve a hangsúlyt, kvázi megfeledkezve bizonyos lényeges részletekről. Fő tézisem az volt, hogy akárcsak jórészt az a tömeg az ablak alatt, úgy én is egyszer - pár hamuban sült pogácsával - elindultam a nagyvilágba: trbuhom za kruhom. Mondhatni, ha nem is igaz: korgó gyomorral a kenyér után. (Mákonyi barátom sztrapacskája felé?) Nekiveselkedtem, mivelhogy lapátra igyekeztek helyezni a televízióban, ahol éppen dolgoztam. - Na jó, jó - bólogattak cinikus mosollyal. - Éppen 1991 őszén? Nahát! No, de még ilyet! - Véletlenül épp így esett, vontam vállat. - No, mindegy. (Legalább egy kis mosoly!) Tollba- mondtam, aztán felolvastuk, hogy mit mondtam. Elszórakoztunk a korrekciókkal, stilizálgattunk egy picit a jegyzeten, végül mehettem. Pedig akkor már nem volt kedvem sehová se menni. Talán csak a senkiföldjére. Ott egy lyukat ásni, meghúzódni benne, mint a nyúl (lásd esetleg, ha tudod: Cuniculus, regény, Forum Könyvkiadó Újvidék, 1979), megbújni és nem mászni elő soha többé. Különben is arra gondoltam, mindössze egyetlen telefonjukba kerül, hogy odahaza ne csupán a rég látott szeretteink várjanak, hanem még pár készségesen segítő kéz is várna megírni a Nagy Könyvemet, melynek vázlata - hála jó belátásomnak - máris megszületett.

Szerencsére nem így történt.

Aztán meg rá kellett döbbennem, hogy az időközben megváltozott Újvidéken vagy Növi Sad-on (tulajdonképpen egyre megy, lehet, az Újvidék az útlevélben csak olaj lett volna a tűzre), leszámítva szeretteink megölelését, igazából nincs mit keresnem. Kettőnk közül valamelyik - ha nem is halt meg, de - elhidegült. Újvidék és én, valamelyikünk kiszeretett. Talán (csak) azért mentem oda, hogy felelevenítsem A nagy szökés emlékét? (Annak a paramétereit már megadtam...)

Valamelyik másik látogatásunk alkalmával történt az a számomra emlékezetes esemény, melynek során Újvidék központjában nyakon csípett a katonarendőrség. Csak nagy üggyel-bajjal sikerült szabadulnom, elsősorban annak köszönhetően, hogy akkor éppen másokra vadásztak. Nevezetesen horvátországi szerb katonaszökevényekre, így én megúsztam. Azokban a napokban már a levegőben lógott a krajinai horvát offenzíva, a szerbiai hatóságok pedig - szerencsémre minden figyelmük erre összpontosult - az onnan elmenekült épkézláb férfiakat igyekeztek összeszedni és élőfalnak visszaszállítani abba a báb-végvár köztársaságba, melynek hadereje - végjátékban - rövid idő leforgása alatt csúfos vereséget szenvedett. Később egyesek holmi Zágráb és Belgrád közötti titkos megegyezésről rebegtek, de akkor nem értem a nagy összefogdo- sást, továbbá azt sem, hogy a horvátoknak miért kellett oly bestiálisán megritkítaniuk az onnan fejvesztve elözönlő, főképp civil sokaságot. Egy magyarázat létezik ez utóbbira: hogy soha senkinek ne jusson eszébe visszatérni! Nekem meg elment a kedvem - most kivételesen mázlis magyarként - a családi ünnepi ebédtől. Különben se szeretem a levest hidegen. Olyan, mint a döglött medúza nyákos leve. (Tudok még ízléstelenebb lenni?)

Utazásról, levesről, horvátokról, sebesültekről, no meg az elhagyott - ellopott? - Latinovits/Szindbád drámáról jut eszembe, ahogy 1991 decemberének egyik estéjén, a Ferenciek terén a 7-es buszt várom, mint anno épp Szindbád várta valahol a postakocsit. Egy régebb óta ismert, sötét szemű ifjú hölgy hívott meg vacsorára. Fiatal orvostanhallgató, akinek Eszéken szétrakétázták

9