Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!

volt a tanulmányi lehetőségeit, ezért feljött Pestre, és itt valahogy - némi viszontagságok árán — sikerült bejutnia az egyetemre, persze egy kikötéssel, ha befejezi, lediplomázik, Mágyarország területén nem állhat munkába. Nos, azt hiszem, ennek megünneplése volt az elképzelés, merthogy a diploma, vele együtt a tilalom érvénybe lépése akkor még távolinak tűnt. A lány - aki mellesleg ehhez, szállás fejében, egy itteni rokkant öregasszony gondozását is vállalta - így is örült a dolognak, és úgy gondolta, velem osztja meg örömét. Merthogy előzőleg sikerült találkoznunk, mely alkalommal vidáman elcsicseregte, hogyan áll a szénája. (így és így...)

Meghívott-beavatottként rostokolok hát a buszmegállóban, hónom alatt egy palack bikavérrel, és megpróbálom kitalálni, milyen lesz az előttem álló est. Vajon a lány teljes egészében őszinte-e hozzám (fontosnak tűnik!), meg vajon a vénasszony tűrhető-e, és végül mikor szokott elaludni? Álmodozom kicsit némi pikantériával, mint Szindbád, mi tagadás, amikor valaki viccesen hátba ver. Amint összerezzenve megfordulok, van is mit látnom: Lord Esterházy a híres író és Lady Gitta kanyarodott hozzám személyesen, víg szerelmespárként kettő hattyú: egymásba fonódva. Látszik, Lord Esterházy személyesen szavatol a Lady biztonságáért (régi vicc!).- Rajtakaptunk! - mondja.

Zavaromban majdnem elejtem a bort. Most ugyan min kaptak rajta? Ledér ábrándozáson? Letaglózó időkben való szertelen bulizáson, vagy zugivási kísérleten? Nem érkezünk kellőképp tisztázni, mert befut a busz. Olordsága int, hogy csak menjek, ők is mennek valahová. Ugróm.- Jó lenne összefutni - kiáltja utánam Lady Gitta -, majd hívunk!

Nos, ez nem történik meg soha, így részemről az Esterházy könyve című műnek csupán pár nyitó, sosem leírt bekezdése marad meg - az emlékezetemben. Na jó, tréfálkozom (én is)... Meg hát annak az opusnak talán épp azért kellett volna nekivágnom, ellenére. Mindegy. Hogy az az estém aztán milyenre sikerült, milyenre nem, itt nem bocsátkoznék bele, pedig végre valami izgalmas is belopakodhatna ebbe az írásba? Elég az hozzá, hogy meredt sztrapacska nélkülire sikeredett, se vidáman, se búsan.

Esterházy Péter barátságos vesébe bokszintásával folytatnám hát arrafelé, hogy Olordsága évek múltán egyszer ismételten hátba paccsintott. Tehát összesítve másodszor. Történt ez márpediglen a Magyar Narancs hetilap Szarajevó-antológiájának bemutatóján a Műcsarnokban, ahol feleségem - befelé való késett igyekezetében - véletlenül megcsúszott, akárha láthatatlanul ott ketyegő banánhéjra lépett volna, hanyatt esett és kedvét veszítve hazament. Történt sok neves, kiváló író kollégám társaságában, hogy „vajdasági testvérem”, a narancsos M. József bevezetője után azt találtam mondani, amikor rám került a sor, miszerint igencsak meg vagyok illetődve ennyi jófej híresség és kiválóság között, s zavartságomban talán nem is tudnék okosat mondani. (Még kevésbé olyan fanyar-szellemeset rögtönözni, mint a közvetlenül mellettem ülő K. Zoli.) Igen, Péter akkor nyakon legyintett. Nevettünk, netán nyi- hogtunk, nyihaháztunk kicsit, ám ez engem mégsem lendített át a holtponton. Akkorra már nagyon elegem lett a háborúról okoskodó, ügybuzgólkodó, folyton ágaskodó, alkalmi haditudósító saját magamból (robbanás, penetráns bűz, köréje csoportosítandó vemhes, súlyos gondolatok stb.), és talán túlzottan is szűkszavúra fogtam a dolgot.

10