Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
áttekinthetetlen ügyét. Általában téves információkkal szolgálnak - lehet ez véletlen? és rendre hamis további útirányt jelölnek ki. Gondolnád, ezek gonosz, rosszhiszemű emberek, de hogy éppen mindegyikük? Yugo-Szindbád eltöpreng ezen, miközben lökik, leggyakrabban hátra valahová, a kezdetek kezdetére. Legszívesebben - tisztelet a kivételnek - abba az országba küldenék - ha másért nem, hát még egy hiányzó papírért abba a szétfröccsent Jugóba hajítanák vissza, amelyből elindult, amelyből - helyzet- felmérése szerint - elindulni kényszerült. Még akkor is - eh, abszurdumok abszurduma! -, ha az az ország úgy, ahogy volt, már nem is létezik. Kinek fontos ez? Tényleg senkit sem érdekel, hogy annak az országnak a maradékában, ahová Szindbádnak még egy valamit igazoló fecniért vissza kellene ruccannia, a visszaruccanót tucatnyi katonai behívó várja - nem beszélve a nekigyürkő- zött fogdmegekről és a rácsos furgonjaikról. Sintér-dolog. Négy év múlva Szindbád azt is megtapasztalja, de sikerül valahogy kicsúsznia a hálóból. Szindbád, a hánykolódó, különben abban reménykedik a BRFK és az egyéb: pattogós vagy éppen lágyan, csaknem szerelmesen dallamos névrövidítésű intézmények kacskaringós alagútjaiban, kezében a bejáratban megszerzett azonosító lapocskájával (szerencsére nem amolyan nyakba akasztós halállapocska!), hogy ott legalább mindenki - demokratikus módon, korra, nemre, fajra stb. való tekintet nélkül - egyformán rossz, körülményes és kilátástalan bánásmódban részesül, azonban csalódnia kell. A „kínai negyed” például viszonylag könnyedén veszi az akadályokat. A baj akkor kezdődik, amikor Szindbádra kerül a sor. Mert mit is akar ez az ember? (Alak. Maradt volna inkább ott, ahol a kedves édesanyja..?)- Az úr egy magyar író! - üvöltötte 1991 késő őszén M. Lívia az V kerületi polgármesteri hivatalban, ahová elkísért, látva szorongásom. Csak némi felvilágosítás kellett volna, meg űrlap az állampolgársági folyamodványhoz, továbbá azt kellett volna megtudni, az egészben számít-e valamicskét is, hogy a nagyapám magyar állampolgár. Remélt segítőkészség helyett az asztala mögött ülő hölgy ájuldozni kezdett vakmerőségemtől, hogy oly frissiben oda merészeltem szemtelenkedni, miközben - berzenkedése közben - majdnem felborította a kávéját, olyanokat javasolva: nem-e kellene? netalán elébb kicsit körbeutaznom a magyar hont - ismerkedés céljából. Lívia tehát elbődült, és én megszeppenve azt hittem, ennek csak rossz vége lehet, de nem. Az aktadáma ettől valósággal megjuhászkodott. Bár jókora adag lenézés és gúny kíséretében, de tüstént kaptam legalább húsz darab forma- nyomtatványt, merthogy hatot - arcomról lesíró írástudatlanságomban - már startban biztos elszúrok, a többit pedig nyugodtan szétoszthatom a barátaim között, hiszen nyilván vannak annyian, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. (Most melyik hideg napokra célzunk? Mindegy.) így hát a családomról nem is esett szó. Feleségemről és egyetlen lányomról se, akik akkor még nem jöttek át, később azonban végérvényesen: igen. De nagyapámról sem, az édes, jó, „hűdéses történelem basztatta”, határmódosítások megzavarta temerini öreg zászlósról (lásd: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból, regény, Forum Könyvkiadó Újvidék, 1986), a civilben kereskedőről, aki nem érte meg az 1996 júniusában bekövetkezett „magyarrá üttetésünket”. Időközben csendben el- szenderült - hű katétere társaságában - egy aggok házában, valahol Budán. O 7