Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
- Akarom mondani, ne is sértődj meg - szól majd kissé rezignált hangon ezekben a zűrös napokban Mákonyi E. szív-, tüdő-, has- és egyéb párti jóbarát, régi emlékeket idéző sztrapacskát készítve valódi juhtúróval -, itt te nem leszel az első számú írók egyike. Ne is sértődj... így a Mákonyi. (Mint láthatjuk, a nevekkel való helyenkénti játszadozás jogát igyekszem fenntartani magamnak, hiszen az én nevem is ferdítették, játszották már többféleképp!) Mákonyi azon ritka vacsorák egyikének a szerzője, amelyikre a szökevény embert szorultságában meghívták; mellesleg gyérek az invitálások, holott a nemrég még nem szökevény ember valaha nagyon sok anyaországi arcot gyűjtött az asztalához. Közöttük olyanokat is, persze, akik tőle aztán valahogy eldobbantottak a Nagy Nyugatra, és nem jelentkeztek soha többé a büdös életben. Tehát Mákonyi:- Biztosan nem lesz itt belőled menő író. Már csak azért sem, mert mindig az lesz, hogy amonnan jöttél.- Honnan?- Onnan valahonnan. Nem is Erdély. Mindegy. Ezt nem vakarod le.- Talán nem is akarom, vakarni le - mondja a szökevény ember, de abban a pillanatban mintha valamiféle elbizonytalanodás lenne úrrá rajta. Nagyon kellemetlen érzés, és módfelett veszélyes, a szökött ember mégis hajlamos rá. A drámaírás - kicsit talán ettől is - egy időre elakad, pedig a műnek már kb. nyolcvan százaléka kész. Aztán jön - hetekkel a kesernyéssé lett sztrapacska után - Salgótarjánból (Kolczay L. szerkesztő-kritikus hathatós támogatásával) egy amolyan Madách-bronzérem, amely ismét lendít egyet a drámaírás kerekén. És akkor majdnem elkészül az opus, sajnos a szövegnek mindhárom példánya elveszik majd egy sötét éjszakán, s nem kerül meg soha többé. Lehet, jobb is így, gondolja a szökevény. A sors akarata, akárcsak a szökés. Elképzelhető, hogy a darabot a kukázók adják elő titokban ma is valahol vélt Kukaországban, Dzsuvahonban vagy Dodeszkádenben a saját épülésükre és szórakozásukra, bár őszintén szólva: ez kevéssé hihető. KEDVESE(I)M, JÖTTÖK UTÁNAM? Az áttelepülés súlyos pillanatai közül, ez van, a legtöbb valójában a bürokrácia különféle kafkai kastélyainak hajnali sötét kazamatáihoz fűződik. Szól az ébresztő, szökevény! (A téma bővebb feldolgozását lásd az 1995-ben a Kijárat Kiadó által megjelentetett Én már nem utazom Argentínába c. kötetnek A Kék Könyvecske rapszódiája címszava alatt! /Megj.: az elbeszélés eredetileg az Egy szeméttel kevesebb elkeresztelésnek örvendett, könyvfejezetté érlelődve tompult később „kék rapszódiává”/.) Nos, olyan nem kimondottan borgesi, valós íabirintusok ezek, amelyek - mint a rendes útvesztők általában - sejteni sem engedik, hol lehet a végük. Hogy a dolog bonyolultabb legyen, a szürke folyosókra nyíló sárgult szobákban, ahová csak végtelen várakozás, „maláj kalózokkal” vívott csata és többszöri teljes megsemmisülés árán lehet bejutni, rendre marcona-morcos, az udvariatlanságot alapvető magatartásformának tekintő, a pletyka szerint alul kenhető dezinformátorok kuksolnak, akik elképesztő leleménnyel misztifikálják az oda vetődő szerencsétlen utazó amúgy is 6
