Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
Balázs Attila Memento, sztrapacska! Hogy ne felejtsem el soha (képek egy összetört, majd összemadzagolt visszapillantóból, vagy igyekezet önéletírásra) Tulajdonképpen mindig azt hittem, hogy akinek nincs fejlett képzeletvilága, reménytelen eset az írás szempontjából. Divatok, irányzatok jöttek és mentek, gyakorta az én szárnyaim alá is szelet pumpálva, néha úgy, hogy felröppenve: homlokegyenest szemben találtam magam saját magammal, de ettől a rögeszmétől nem sodródtam távol igazán semmikor se. (Képzelethiány, halál.) És most mégis - fantáziámat minimumra fogva - megkísérelném rekonstruálni az idő egy szeletkéjét, mert csak ennek nevezhetem a végtelen időhöz képest ezt, kellő alázattal: szeletkének. E hellyel-közzel netalán unalmas szelet-kísérletnek jómagam vagyok a főszereplője, mivel ha nem így lenne, valószínűleg nem érném el célom vele. Persze kérdés, mi is lehet a célom vele. Maradjunk annyiban, hogy nincs. Csak kikívánkozik belőlem. így. És mivel a szóban forgó években nem vezettem naplót, merthogy úgy éreztem, kisebb gondom is nagyobb annál (nem vagyok igazából /napló líró(), így romló emlékezetemre hagy atkozhatom csupán, meg különféle szóbeli költésekre. Isten segéljen! In2 vokációnak ennyi elég is lesz. 991 őszén futottam be Budapest központjába az Üllői úton, mégpedig az akkor már közel se iíjú, Renault 4-es típusú, narancsszín, karambolozott kocsimmal (lásd: A nagy szökés, Alföld folyóirat, 1997/7). Jómagam túl a harminc derekán, hátam mögött az akkor már jócskán nekidurvult, ma is szinte megfejthetetlenül abszurdnak érzett legújabb balkáni, azaz most délszláv háborúval, amelyben - minden nógatás és fenyegetés ellenére - semmiképp sem akartam részt venni. Később ugyan mégiscsak megfordultam benne, de egyelőre még nem. Behajtottam a Kecskeméti utcába - nem is értvén pontosan, miként sikerült átjönnöm a határon -, majd leparkoltam a Ferenciek tere közelében. Elfordítottam a slusszkulcsot, hanyatt dőltem a székben, és az arcomhoz tapasztottam a tenyerem. Utána a halántékom masszíroztam. Nem emlékszem, meddig. Aztán csak kikászálódtam az autóból, fogtam az odahaza sebtében összeállított kis batyum, s felmentem M. Líviához, aki az előzőleg lebonyolított virágnyelvű telefonbeszélgetésből sejthette, hogy a napokban érkezem. Be3
