Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
csöngettem a halkan mulató, majd kisvártatva harsányul pergőre váltó, cigányzenés Kárpátia asztalai felett. Este volt már. Lívia ajtót nyitott.- Hát, megjöttem - mondtam.- Gyere be - mondta, és megölelt.- Innál valamit? - kérdezte valamicskével később.- Persze. Sose éreztem akkora szükségét vödörnyi pálinkának. Bizonyára ettem is valamit, ittam kifulladásig, utána - legalábbis mai távlatból úgy tűnik - filmszakadás következett. Elájultam M. Lívia pirosra festett galériáján, míg ő szorgalmasan gépelgetett odalenn (ha jól emlékeszem, Hajnóczy-összes készült akkor). Bizonyos értelemben azóta is alszom, s a francba, talán már nem akarok egészen felébredni sosem. Később megpróbáltam megmagyarázni, hogy a szökött ember csak alszik legszívesebben; alszik és alszik, miközben igyekszik távolodni attól a bizonyos parttól, amelytől ébrenlétben még annyira se tud. A szökött embert akkor is megszigonyozták, ha nem találták el. Valójában a szökött emberre a legjobb rápirítani és adni neki, mondjuk, egy befejezetlen horgolnivalót, akármit, bármit, csakhogy a szökött emberrel szemben túl nagy (tud lenni) a tolerancia, s akkor a szökött ember visszaaludja magát. Neki egy a dolga: rémálmokat látni. Nos, ezt remekül képes teljesíteni. Ha pedig nem, akkor - visszatérve valahonnan - lelkiismeret-furdalása van. És már itt is vagyunk az ébrenlétben. A szökött ember azt mondja, hogy reggel neki is csörögjön az ébresztőóra. - Miért? - kérdezik. A szökött ember titokzatos pillantásokat vet. Van neki dolga. Belenyugszanak. A szökött ember reggel felpattan, fogat mos, igyekszik kávét főzni, rosszul csavarja fel a kupakot, elviccelődnek ezen. Következő kép: a szökött ember kilép az utcára. Mindenki siet valahová. A szökött ember is elkezd sietni. Rövid idő múlva fogalma sincs, hová. Visszasiet. Nincs már „otthon” senki. Akkor úgy dönt, megnézi az autóját. (Ez egy feladat.) Odaérve látja, hogy az éjszaka ripityára verte valaki az oldalsó ablakot. A szökött ember politikai indítékot vél felfedezni benne, aztán rájön, hogy valószínűleg csak a sofőrülés puha birkairhája kellett valakinek. A szökött ember - mindent összevetve - megalázottnak érzi magát. Valahogy beragasztgatja az ijesztő, szabálytalan lyukat, elparkol máshová, a sarki közértben vesz egy Bikavért, felmegy a Kárpátia fölé, leül a piros galéria alá, horkolást-horgolást félre: ott az írógép. De amit leír, abban csak túláradó érzelem van, semmi bölcs távolságtartás. (Csak te bocsáss meg, Kedvesem! Szép szerelmem: Balkánia! Bocsáss meg mindannyiunknak! Mert valahol mi még szeretünk Téged. S forró olajban veszünk oda.) Kitépi a papírt. Megint ugyanaz, csak rosszabb. Utána botor, céltalan okoskodás. (A konfliktusnak mély gyökerei vannak, meg hogy: Sokféle magyarázata van a tizenkilencedik századi indulatok hajmeresztő ezredvégi fellobbanásánák /.../) Eh! Szét akarja csapni kínjában az írógépet, de eszébe jut, hogy nem az övé. Veri öklét-fejét az asztalba, aztán felcsavarja a tévét. Ott mit lát? Hát azt, ami elől szökött. Harckocsik, tankok libasorban, azt követően ugyancsak tankok: legyezőszerűen kiboruló, tüzelő előrenyomulásban (például a legendássá váló Vukovar városka felé - igyekszik teljes mellbedobással, üdvözlettel az újvidéki hadosztály. Ismerősök. Vukovari anzix.) Meg sem várva a sporthíreket meg az időjárás-jelentést, a szökött ember lekattintja a tévét. Megissza a maradék bort, és feltor4