Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11. szám - Balázs Imre József: "Csitulj ... Ez csak séta" (Kovács András Ferenc: Saltus Hungaricus)

Tehát az, hogy ki beszél szerzőként a versekben, sokkal inkább megragadható ebben a kötetben azáltal, hogy ki az, aki ajánl, aki dedikál. Van ugyan a kötetben egy Szignatúra című vers is, az aláírás azonban hamisítható, és jóval kevésbé személyes, mint az ajánlás. Miközben a kezet figyeljük, amelyik aláír, nem látszik pontosan a pillanat, amikor megtörténik a „csalás”, talán maga az aláírás-gesztus csalás. Az aláírás a közhiedelem szerint arról szól, hogy: ki vagyok én, egyes szám első személyben kinyilatkoztatva. De a KAF-verset olvasva felmerül: vajon ennyire egyértelmű ez? „Én túl transsylván túl magyarló / Volnék sokaknak már potom / Másoknak puszta maszka gyarló / Ripacs fanyalgó szópazarló - / A többit tán csak álmodom” - mondja az aláíró. A vers - az „aláírás” - tehát nem arról szól, hogy: ki vagyok én, hanem arról, hogy: mit mondanak rólam mások. A kéz csalt az elváráshoz képest, most sem „mondta meg”, csupán elegánsan jelezte, hogy azért van valaki, aki álmodik/ál- modhat a verssorok mögött. Másrészt a versnek igaza van: az aláírásokat aszerint váltogatja az aláíró, hogy kinek szól: a hivatalnak, a barátnak, a kedvesnek, vagyis az aláírás igenis arról szól, hogy mit mondanak rólam mások.

KÁT’, az aláíró, aki folyton belebonyolítja a kritikust abba a problémába, hogy: ki beszél. (Pedig az igazi kérdés az, hogy: s akkor - ha az beszél, aki, vagy ha nem tudom - mi van?) Beszéljünk akkor másról.

KAF legújabb kötete hangsúlyosan „közéleti” könyv. Jelzik ezt az ajánlások is, de jelzi a rögtönzések, alkalmi versek nagyobb száma is - Schengenről, könyvhétről, szabadságharcosokról. Jelzi a kötet alcíme is: Összmagyar versek szórványban (1995-1998). Ezáltal előtérbe kerül a kötetben a retorika: a témák viszonylag behatároltak, a költői mesterség, költői tudás tehát abban nyilvánul meg leginkább, ahogy antik mestereket idéző módon felépítődik a vers. A szatíra retorikája már az antikvitásban készen áll, és KAF számára kézenfekvő Caius Licinius Calvus vagy másutt Al-Kairuáni hangján szitkozódni Róma vagy Marrakes (a városnév tetszés szerint behelyettesíthető) megromlott viszonyai láttán: „Élősködők, csököttek / És hetvenkedők, kik csapszékekben férfiak csupán: ...” -jellemez Calvus. „Soha még ennyi reménnyel, mások hitével / Kalmárkodó kádi, müezzin, eszmei tevehajcsár! ...” - kesereg Al- Kairuáni.

Ezeknek a „közéleti hősöknek” a megjelenítése - a retorika ebben az irányban hat - undort kelt, hogy kiváltson a vers által teremtett befogadóban. Ennek megfelelően többször azonosítódnak „csahos ebekkel”, szamarakkal, tevékkel. A legemlékezetesebb kép a kötetben talán mégis az orgiasztikus lakomáké, ahol ezek a „hősök” a KAF-féle nézőpontból jellemző énjüket mutatják: „Láttam őket láttam az ínyenceket a kiszípott velőscsonton kéjelgő- ket / a konchajigáló keveseket a marakodókat a gyuvatlanokat” (Álmodik a gyomor). Hosszasan lehetne idézni csupán ennek a versnek a közvetlen közeléből még néhányat. Az anyaggá degradálódott emberekről szólnak ezek a versek: a mások sorsáról döntő személyek válnak azzal, amit megesznek.

A közélet-kritikának sokkal áttételesebb, finomabb - ugyanakkor: pontosabb - megvalósulása azonban a Marosvásárhelyen kivégzett székely vértanúk emlékére írt Postaréti Symphonia. Itt nem egyszerűen a szitkozódás, az undorkeltés vágya irányítja a verset, hanem a jellegzetes, fontos apróságok felvillantása: a lerobbant kocsmában ülő, emlékidéző székelyek, amint német sört vagy „muszka czujkát” vedelnek, vagy az obskúrus, beszervezette- +ket pácban hagyó összeesküvők, akik a kellő pillanatban mindig eltűnnek.

KAF kötete tehát kiruccanás a közélet terrénumára. Valószínűleg nem végleges, hiszen a közélet állandó kritikája voltaképpen a kritizált területen való letáborozás. KAF a magánszférát, az individuális választás lehetőségét óvja, közösséget inkább a műveltségen, az állandó utalásokon keresztül teremt másokkal. Többnyire. Ebben a kötetben: a szatírán, a szitkozódás retorikáján keresztül is. A számtalan álarc mögül talán ebben a kötetben sejlik elő leginkább, hogy kicsoda voltaképpen KAF Főként az ajánlások révén, illetve azon keresztül, hogy: mit utál KAF. Persze ismeretes, hogy a költői műhelyben munkában vannak a további álarcos, áttételesebb versek: Caius Licinius Calvus versei, illetve a Lázáry René Sándor-élet- mű. A címbéli szökkenés erről is szól: a felülemelkedésről, a változatosság, változás állandó igényéről, arról, ahogy Münchhausen báró hajánál fogva kirántja saját magát a mocsárból. (Jelenkor Kiadó, 1999)

88