Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Tódor János: "Nem pisó ez, gyerekek..." (Életképek a pesti Harlemből)
társa. Amikor rájön a hoppáré, azonnal szolgálatba helyezi magát. Sokáig egy farkaskutyával jártak nyomozni. Csaba haverom, aki egy vidéki, roma tulajdonban lévő panzió éttermének az üzletvezetője, sehogysem érti, mi a baja Gizda mesternek a móléval, amikor az szerinte egy kifejezetten pozitív megszólítás.- Mintha csak azt mondanám neked spanyolul, hogy hombre - próbálkozik Csaba, de Gizdát ez nem különösebben hatja meg. Nagy nehezen sikerül rábeszélnem Sejket, hogy cipelje magával.- Emlékszel Lacira? - áll meg mellettünk Buszos Pista, aki most éppen pohár-leszedőként adja elő, de volt ő már üzletkötő is. Az egykori békávés pilóta, aki a csarnok mögött lakik, egyebek mellett arról közismert, hogy a legutolsó csarnoktűz alkalmával ő riasztotta a tűzoltókat.- Hát a Laci füstmérgezésben meghalt - mondja, meg sem várva a reakciómat. - Az ágyban dohányzott. Mire a Pogány József utcába kiértek a tűzoltók, és rátörték az ajtót, már nem élt. Hát hogyne emlékeznék Lacira. Szőke, gyerekképű fiatalember volt, olyan harminc év körüli, de amikor jó passzban volt húsznak se nézett ki. Viszont mikor időnként elkapta a gépszíj, ivott és csövezett, na olyankor aztán gyűrött volt az arca, mint a vasalatlan ruha, és kilátástalan a tekintete, akár egy halotté. Evek óta ismertem, de beszélgetni nem beszélgettünk soha, legfeljebb köszöntünk egymásnak, amikor elvitte előlünk a poharakat. Élete, akár egy szinuszgörbe: amikor jóra hozta magát, olyan volt az oldalt elválasztott szőke hajával, égszínkék szemével, akár egy mi- nistránsfiú. Pályája csúcsán a pult mögé is beengedte a tulaj, mérte a bort meg a sört, és olyankor nem ivott egy kortyot sem.- Beteg volt szegény - folytatja a beszámolót Pista. - Mi hordtuk föl neki a kaját. A Béla, tudod, az a nagy darab, vidéken melózott, ő engedte meg neki, hogy a kéglijében húzza meg magát. Én vettem észre, hogy jön ki a füst az ajtó alatt. Laci már a sokadik látásból ismert halottam a pesti Harlemben eltöltött évek alatt: először a Népszínház utcai Üzletlakó tűnt el, aki a nyári fülledt éjszakákon a járdára kitett ócska fotelben szokott ücsörögni. A csarnokból ismert ismeretlen ismerősök közül szinte egy időben adta meg magát Százéves, a szabómester, akinek vállig érő ritkás ősz haja volt, aztán Francia, a maradékevő, aki mindig Villon Nagy Testamentumát szavalta, és állítása szerint valamikor francia szakos egyetemista volt. Az usankás, műszőrme bundás kukázót, a Kiss József utcai hatlépcsős borozó Mongolját sem láttam már évek óta. Nála jámborabb és védtelenebb embert keveset ismertem, pedig a Józsefvárosban az ilyenekből nagy a felhozatal. Szép Szőke Herceg, akinek saját szobája van az Udvhadsereg üzemeltette egykori Lordok Házában, a Dobozi utcában, úgy tudja, hogy a Mongolt szkínhedek rugdalták agyon.- Nyáron történt, a Teleki téren, ahol az egyik bokorban lakott. A kutyások találtak rá. Megváltás volt az neki. Már föl se tudott kelni, annyira beteg volt. Mi vittünk neki olykor meleg levest, meg kenyeret, a telet úgyse érte volna meg... (1999) 67
