Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Szántó R. Tibor: A tudás körül (Változik a világ)
chista, semmilyen. „Rendszerszemléletű” sem. A próféták, megváltók, anarchista, hippi és konszolidált professzorok és egyéb csepűrágók és csodabogarak ideje lejárt. A túlélés ideje érkezett most el. A végső harcé... Túlélőkésre van tehát most szükség, nem holmi paradigmákra. De olyanra ám, amelyben sztratoszférányi ózonpajzs van, mellette néhány milliárd hektár tiszta termőtalaj, pár száz milliárd m3 egészséges víz, valamicske tiszta levegő, és persze néhány millió romlatlan, fejével (és szívével!) gondolkodó felelős döntéshozó. Néhány millió Gandhi és Mátyás király... Ha ilyen késünk volna, akkor talán lenne még halvány esélyünk. Nagyon, nagyon halvány. Hogy még egyszer nem rontjuk el. Hogy a cirádás kaput magunk mögött nagy lendülettel becsapva kiszaladhassunk ebből az ipari- és tudományos forradalmasos, kemikáliás, autós-hűtőszekrényes, maghasításos, integrált áramkörös, génsebészetes, bizniszes-reklámos-agymosásos, arisztoteliánus-karteziánus- paradigmás önpusztító panoptikumból, s révedezve mesélhessünk majd szörnyülkö- dő unokáinknak a világ eme hihetetlen fordulásáról. A nagy cirádás kapuig kísérve őket, de azt soha többé meg nem nyitva. Miközben Napfivér fentről vállunkat cirógatva egyetértőén bólogat. A filozófus konyakja (Történet az ántivilágból) Ez a konyak még a régi világban lett kitöltve, no nem olyan nagyon régiben, csak az eggyel ezelőttiben, a „szocializmus” valóban létező világában. Úgy történt a dolog, hogy az egyik akkori „testvéri” ország nem kevésbé testvéri intézete fennállásának valahanyadik évfordulójához érkezett, amit is méltóképpen megünnepelni kívánt egy „tudományos” konferenciával, s erre természetesen a „tábor” hasonló kutatási-szervezési intézeteinek vezetőit is meghívta. Én akkoriban, egyetem után ebben a „hasonló” (elnézést a sok macskakörömért de hát ez már csak egy ilyen idézőjeles, „mintha-világ” volt) itthoni intézetben dolgoztam, jobb híján, mert a tudomány vonzott, ám kutatói állást akkor éppen nem hirdettek, kapcsolataim meg nem voltak. S mivel az igazgatónk családjában éppen haláleset történt, a helyettes meg, ugye, helyben helyettesítette, s valahogy senki fontosabb munkatárs sem nyomakodott ezért a pár nap Bulgáriáért, hát én lettem az útra jelölve egy nem sokkal a nyugdíj előtt álló kolléganő társaságában. S mert ő oroszul csak annyit tudott, hogy da, meg nyet (bolgárul még annyit sem), hát én lettem a „delegációvezető”. Nem mintha én hasítottam volna az oroszt, hiába volt egyetemi szigorlatom, azaz nyelvvizsgám belőle, hisz tudjuk, mit ért az a papír (ántivilág...), de nagyon nem számított a dolog, mert a konferencia hivatalos nyelve úgyis a bolgár volt. Bolgárul meg én is annyit tudtam kb., mint kolléganőm... A pár mondatos orosz üdvözlő szöveget megírta a Moszkvában tanult igazgatóhelyettesünk, nekem csak felolvasni kellett a kinti plénum előtt (utána, ahogy akkoriban dukált, forró kézfogás és három puszi a testvéri intézet igazgatójával). Szóval el volt rendezve minden. A szófiai reptérre elénk jövő kolléganő nyilván nem tudhatta, hogy életem első hivatalos külföldi kiküldetésén vagyok, mert a saját, kissé rozzant Skodájával vitt be minket a városba. A kocsiról gondosan be voltak szedve az ablaktörlő lapátok. Ebből csalhatatlanul kiderült, hogy valóban Bulgáriában vagyunk, akkoriban ez a lapátleszedősdi ott mondhatni népi motívummá nemesedett, bár, őszintén szólva, nem tudom, lopott-e valaki is ablaktörlő lapátot, ha egyszer mindenki az utastérben tartotta a magáét... (S persze arra is kíváncsi volnék, vajon elsöpörte-e ezt a hagyományt is a rendszerváltás?) Szerencsésen megérkeztünk az intézetbe („Tudományos Központ” volt a becsületes neve), ahol is rögtön kiderült, hogy a konferencia nem itt 45
