Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Szántó R. Tibor: A tudás körül (Változik a világ)
szem, nemcsak kútból, kiépített forrásból, de patakból is ittam, hűs-ízes vizet, csak úgy lehajolva. Sok helyütt ma már a csapról sem lehet szomjat oltani. Változik a Világ. Műanyagflakonos „üdítőket” iszunk. Meg gépi kólát. Valami víz is van talán bennük... S hogy a kullancsok elszaporodásában, fertőzöttségében szerepünk van-e? Nem tudom. A nap durvulásában, az ivóvizek, a jó levegő, a tiszta föld eltűnésében azonban biztosan. A tudás ára? Mit válaszolunk majd gyermekeinknek, ha egyszer kérdőre vonnak minket? S az ő gyermekeik vajon mehetnek-e még egyáltalán táborba, nyaralni? Paradigmák alkonya Az új paradigmák kora lejárt. Egyáltalán: a paradigmáké. Feleslegessé váltak. Bebizonyosodott, hogy a világ egészében süket a paradigmákra, pontosabban alapvetően a hasán (pénztárcáján) keresztül viszonyul hozzájuk. Már legalábbis a túlnyomó többség, s kivált azok, akik diktálnak. Hiába itt már minden szép szó, minden elmélet, érvelés, csavaros levezetés, példálózás, jóslat, parabola vagy metafora. Hiába itt már a legjobb jobbító szándék is, eleve kudarcra ítéltetett. Megfeszülhet itt már Feyerabend, Capra, a Schumacher-tanítványok, az összes zöldek és keleti bölcsek, akárki: egészében, sajnos, nem lesz jobb a helyzet. Itt már egy Gandhi is kevés volna, ahogy tulajdonképpen a maga idejében is kevés volt. Sajnos. A világ süket. (Mindig is az volt.) Új paradigmára tehát nincs többé szükség. A túlélés kora érkezett most el. A nagy végjátéké. Avagy a nevetségesen jelentéktelen végrugdalózásoké. Főszereplők vagyunk vagy statiszták, egyre megy. A tét: saját túlélésünk. Nem mint fajé, arról már, sajnos, nemigen lehet szó, hanem mint egyedeké. Ki lesz az utolsó mohikán? Ki tudja tovább húzni, jobb fedezéket lelni, magát, s utódjait óvni. A sugárzásoktól, a kemikáliáktól, a füsttől, a zajtól, a portól, a mocsoktól. Napfivértől, Földanyától. Istenem... Hogyan történhetett ez meg? (Hogyan, hogyan? - Történt már néhány kisebb-na- gyobb aljasság a Földön...) Hát megtörtént. Nem egy-egy embercsoporttal vagy országgal, területtel, hanem az egésszel. Globálisan. Vége, nincs tovább. Amit ma az ózonhiány következtében a szó legszorosabb értelmében a bőrünkön érzünk, az még csak a tegnapelőtt folyománya. A tegnapi és mai mocskolás számlája kicsit később lesz benyújtva. (Ha egyáltalán lesz még kinek.) Igen, gesztációs periódus. A folyamatok időigénye. A Földet ölelő ózont pusztító gázok-termékek gyártását egy csapásra és azonnal le kellett volna állítani az egész világon, amint az összefüggés nyilvánvalóvá vált. (Még így is jelentősen rosszabbodott volna a helyzet néhány évig, lásd gesztáció.) Nem így történt. Mert akik döntenek, a hasukkal gondolkodnak. No meg akkor mi lett volna több százezer munkahellyel? O igen, mi lett volna! Mi lett volna? Hát megszűnt volna. Az lett volna. Cserében viszont megmaradhatott volna néhány milliárd ember... A klasszikus Iphigeneia történet. (A régiek valóban mindent tudtak?) Nem így történt. Lehet építeni a betonbunkereket. De nem a bombák ellen. Napfivér ellen. Istenem... Ámbár végül is ez is hiába, csak a végjáték rövidke megtoldása. Hiszen mit fogunk enni, inni? A döntéshozók, a „menedzserek”, a biznisz, a pénz... „Csak ha már az utolsó fát is kivágtátok, az utolsó halat is kifogtátok, az utolsó vödör vizet is kimertétek, akkor jöttök majd rá, hogy a pénzt nem lehet megenni.” És ezen a helyzeten most már, úgy tűnik, nem segíthet semmiféle új (vagy régi) és általános „paradigma”. Sem biologikus, sem ökologikus, sem holisztikus, sem anar44
