Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11. szám - Buda Ferenc: Rendteremtés (Jegyzeteimből)

gyik. Egyébként is: ha írásra - főként: versírásra - kerül a sor, egy sziklafal kemény felülete jelenik meg lelki szemeim előtt: fölös szavakat, fecsegő beszédet abba vésni nem illik, nem való.

„Ki az, a ki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (Jób könyve, 38:2)

Mindezeken s egyebeken is túl: azt hiszem, hiányzik belőlem a kellő versenyszellem, a többiek legyőzése, túlszárnyalása iránti becsvágy. Mások veresége, lemaradása, leszakadása számomra nem öröm; inkább ellankaszt, zavarba hoz.

Ha futni - hát futni a legkülső körön: a stadion lelátóin és kapuin is kívül; kitűzött díjakon, dobogókon, füttyszón, biztató rivalgáson, ütemes tapson kívül. Futni szabadon. Versenyen kívül.

*

Tisztelnünk nem muszáj egymás véleményét. De: hallgassuk meg. S főleg: hagyjuk kimondani.

*

Bajlódom, vesződöm, küszködöm továbbra is Istvánnal, szent királyunkkal. (Most zajlott ünnepe, a Mennydörgés havában.)

A kor szavát meghalló, az ország s a tágabb térség geopolitikai helyzetét s lehetőségeit összefüggéseiben látó, átlátó uralkodói tehetsége lenyűgöző s a mi történelmünkben szinte páratlan, sajnos. (Hány méltó utód követte őt a trónon?) Máiglan megszívlelendő, bölcs Intelmei - bárki legyen is szerzőjük - lelkiismeret vizsgálatra kell késztessék a ma uralkodóit is. Könyörtelenségig célratörő, pragmatikus személyisége azonban - mit tagadjam? - megviszolyogtat. Szívből örvendek, hogy ezer év után visszatekintve, s nem kortársaként tisztelhetem államalapítónkat. Bevallom: nem szerettem volna a mosolytalan király alattvalója lenni.

Legenda-megőrizte irgalmasságával kapcsolatosan: a rajtakapott merénylőnek ha meg nem kegyelmez, hanem nyomban megöli vagy sebtiben odakiáltott őrző-védőivel levágatja, vajon megtudhatta volna-é tőle megbízói nevét? (A merénylő további sorsáról különben mit sem tudunk.)

István elismerten legfőbb történelmi érdeme, hogy országát s alattvalóit - magyarokat és nem magyarokat - tűzzel-vassal a „keresztény” Európához csatlakoztatta. Ebbéli törekvésében nem csupán a térítő papok, de a korszerűen felfegyverzett német lovagok támogatását is igénybe vette. Nagy volt akkor az ország nyeresége. De az árat az utódok is fizették. Fizetik. Fizetjük.

*

„És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, a kik árulnak és vásárolnak vala a templomban, és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá.”

Ekként tudósít az Új Testamentum Máté 21:12 szerint, s a fontiekkel szinte szó szerint egybehangzóan számol be a templom megtisztításáról a többi három evangélista: Márk, Lukács és János is (János szól még a kötélből készített ostorról).

Arról a Szentírásban sehol egy szó nem említtetik, hogy a Megváltó (=a Szabadító) bárkit befelé is hajtott volna - ostorral avagy anélkül - az Isten templomába.

Mivelhogy:

„Boldogok a szelidek, mert ők örökségül bírják a földet.” (Máté 5:5)

S leginkább:

„Az én országom nem e világból való.” (János 18:36)

41