Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11. szám - Buda Ferenc: Rendteremtés (Jegyzeteimből)

*

A költözködések egyik bosszantó velejárója: eltűnnek a tárgyak. (Persze, elő is kerülnek - „házad gazdagsága költözvén kiderül”, mondják Kirgizföldön -, de többnyire az épp nem keresettek.) Az, amit már jó egy hete hasztalan keresek: a jegyzetfüzetem, e Rendteremtések nyersanyaga. De nincs mentség: rendet kell teremtenem - mindenekelőtt magamban s körülöttem.

Nem könnyű az ilyesmi, hisz e „körülöttem” legbelső köreit is minduntalan zavarja, zilálja, összekuszálja valami. Hol ez, hol az. Nagy lármák. Apró neszek. Néha az egerek. Olykor - emberek.

*

Kezdettől fogva - s ennek lassacskán két éve lesz már - kedvelem Okécskét, ahol lakom. Kedvelem többek közt azért is, mert a hangok, neszek, zajok mértéke érzékeny fül számára is elviselhető. Állandó gépzakatolás, a közlekedés aritmiásan lüktető moraja idáig nem hatol. Néha a közelben egy-egy autó elindul, megáll, óvatosan végigduruzsol a szilárd burkolat nélküli, hepe-hupás utcán. Jobbról balra. Vagy balról jobbra. Szántás, vetés, betakarítás idején az erőgépek zúgása a nappali neszek el- ültekor elég jól idehallik a Holt-Tisza menti földekről. A földi s az égi országutak is inkább csak éjszaka hallatják távoli hangjukat. Egyébként pedig: kutyaugatás (hol a mieinké, hol a másoké), verébcsirip, tavasz és koraősz között a fecskék csivitelése, darazsak, dongók dongása, légyzümmögés, levélzizegés. Mintha csak bekéredzkedne e leltárba: e pillanatban megszólalt egy balkáni gerle valahol a harmadik-negyedik szomszédban, egy fa koronáján, s eszembe juttatja a helybéli vagy itt vendégeskedő többi madárnépet: a harsányan fel-felkiáltó, berregő kopácsolással jelt adó harkályt azon a girbe-gurba ágazatú öreg akácon, a lakatlan ól padlásán fészkelő kerti rozsdafarkú hetyke csetteségét - vagy inkább: kettegését -, a régi ókécskei községháza irányából meg-megszólaló gólyakelepelést, a Holt-Tisza nádasaiból szárnyra kelt, fölöttünk áthúzó gémek, récék, nyári ludak szépségesen vad kiáltásait. (Erre most egy tojó házi kacsa kezd szörnyülködő hápogásba.) Csöndes éjszakáinkat a viháncoló vagy marakodó nyestek nyers visítozása s a kandúrok harci dalai és szerelmes áriái (e két utóbbi közt az esztétikai különbség elhanyagolható) élénkíti föl esetenként. E felsorolt kulisszahangokkal általában megelégszem. Netán ha többre vágyom, hát bekapcsolom a rádiót vagy kedvem szerinti zenét hallgatok. Többnyire - magyar vagy nem magyar - népzenét vagy komolyzenét. Ma például egy több mint húsz éve 35 forinton vásárolt szovjet lemezről - a Kerényi Gyurkáéktól a minap ajándékba kapott lemezjátszón - J. S. Bach megunhatatlan 2. B-moll szvitjét, David Ojsztrah vezényletével.

*

Időről-időre elfog a kétség: író, igazi író vagyok-é egyáltalán? Maradandónak ítélhető műveim összessége: jó esetben néhány tucatnyi vers. A szántóvető szánt-vet. A halász halászik. A bányász bányászik. A tanító tanít. Az író - ír. Ki mit művel, abból él. Eddigi életem során én a családommal együtt döntő mértékben mindig valami másból éltem, soha nem csupán az írásból. (Ez minden bizonnyal így lesz a jövőben is; vagyis - remélhetőleg nem vonják meg a nyugdíjamat...) Emiatt-é, avagy másból - esetleg: épp belőlem - eredően az írás nálam nem vált a mindennapok minden percét meghatározó életformává. Megesik persze, hogy a szokványos munkanap hosszára is jócskán rádolgozom, s ez így mehet akár heteken keresztül. Ilyesmi azonban rendszerint akkor fordul elő, ha valami terjedelmesebb fordítással bíbelődöm. Kiváltképp nehezen fog a hely így nyaranta: az eszem ugyan jól tudja, hogy a tolié s papírosé az elsőség, ám a szívem ki a napra, az immár közeli vizekre s távoli úttalan utakra vá40