Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Szekér Endre: A stílus - az író (a drámai művek stílusáról)
szerzői utasítás, írói jellemzés után a drámában lévő párbeszéd szövege az előbbiekkel ellentétben — sokkal rövidebb, lényegre törő, pár szóból áll, és utána a kérdőjel és felkiáltójel együttes használata érzékelteti a szereplő belsejében kavargó indulatot, szenvedélyt. S aztán a Fáklyaláng további jeleneteit, párbeszédeit olvasva feltűnik a mondatok lerövidülése, hiányossá válása, olykor csak egy- egy szóvá zsugorodása. Hiszen a mindennapi életben egy-egy feszült pillanatban- nincs lehetőség az indokolásra, érvelésre. így a drámában is. Illyés Gyula Fáklyalángjában halmozódnak az egy-egy szóra rövidülő mondatok (pl. „Hallatlan — „Okosan!” - „Ugy-úgy.” - „Legyen?!” — „Görgey.” - „Lehetetlen!” - „Képtelenség!”- „Elképzelhetetlen.” — „Csillapodj.” — „Okvetlenül.”) Természetesen az egyszavas mondatok a végtelenül rövid néhány szavas mondatokkal együtt jellemzőek a drámai helyzetre, feszültségre. (Pl. „Azt nem! De ezt sem! Micsoda zavar!” - „Olyan nagy a veszély? Mint Mohács előtt? Manapság?”) És érdemes most a párbeszéd teljesebb formáját idézni, mely feltétlenül jól érzékelteti a rövid kérdő mondatok egymásutánjával a válságos történelmi pillanatot, és ezt nyelvi eszközökkel is kifejezi: „KOSSUTH: ... Ezt folytatni kell már végtelenül! — GÖRGEY: Hasztalanul? - KOSSUTH: Ki dönti azt el? — GÖRGEY: Esztelenül? - KOSSUTH: Dugovics Titusz áldozata hasztalan volt? Temisztoklesz esztelen volt? Termopilénél esztelenek harcoltak Görögországért? Harcolna még ma, holtukban is a szellemükkel. A magyar hadsereg is harcolni fog. - GÖRGEY: Ha azt parancsolom, bírom a szavadat rá! — KOSSUTH: Az a szó csak a harcvitelre szólt! — GÖRGEY: Az imént adtad át egy kézfogással. - KOSSUTH: Visszavonom! Csalsz, ha nem adod vissza. - GÖRGEY: Különb erők diktálják már a szót. Nekem, de - vigyázz — neked is!”... A végletes történelmi pillanatban vitatkozó Kossuth és Görgey párbeszéde jól érzékelteti a dráma stílusának sajátos nyelvi eszközeit: az egymással ellentétes nézetek olykor egy-egy kiemelt szóval feszülnek egymásnak (pl. „végtelenül” - „hasztalanul”; - „esztelenül” - „hasztalanul”). A feszültséget jól fejezik ki a kérdő és a felkiáltó mondatok gyors váltásai. Majd a „meggyőzésre” halmozódó kérdő mondatok választ nem váró indulatos egymásutánja, a maga emelkedettségével: „Dugovics Titusz áldozata hasztalan volt?” stb. Aztán sok mindenre figyelhetünk még fel: itt fontosabbá válnak a szerzői utasítások, a „csendek” és a „kinti zajok”, „kürtjelek”. A csatazajok, a csöndek, a kinti és a benti környezet. S ezek a körülményeket jelző szerzői utasítások sokkal jobban befolyásolják a drámát, a drámai szöveget, mint általában, mint megszokott. Pl. GÖRGEY: (kitörve) „A bomlásba?! A tébolyba? Én... én... (beszélne még, de hirtelen újabb, erősebb kürtjelek minden oldalról, elől a teremben is, mintha a nézőket is bekerítenék). Bezárult a kör!” ... Vagy érdekes azt is megfigyelni, hogy a párbeszédek rövidebb-hosszabb mondatai után találhatunk még az utójáték előtt egy hosszabb Kossuth-monológot, kb. másfél oldal terjedelműt, melyben ebben a valóságosan drámai helyzetben hosszan vall, vívódik: „Kossuth (felegyenesedik, nagyot lélegzik, eltolja a pisztolyt, lassan feláll. Józsa után tekint). — Ki szólt? Ezzel az egyszerű paraszti nyelvvel? Azt mondja, amit az a másik, de - mért szorít most szíven az, ami az imént csak viszolyogtatott? Milyen két világ. Milyen választás nyílik itt! - (Suttogva) - Lehet azt választani, hogy... (Arrébb megy visszanéz a székre s mintha még mindig benne ülne, mintegy önmagának beszél.) - Élni?! ... Az lenne a nehezebb.” ... A modern magyar dráma új fejezete kezdődött Örkény István tevékenységével. Tarján Tamás tanulmánykötetének, a Kortársi drámának az elején azonnal kiemeli 1967. február 24-ét, Örkény István Tóték című tragikomédiájának a bemutatóját a Thália Színházban. S hozzáteszi, hogy drámatörténetünk határkövévé vált e bemutató, a magyar dráma történetének „a Tóték utáni” (vagy előtti) 73
