Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Szekér Endre: A stílus - az író (a drámai művek stílusáról)
időszaka. „E művel — s Örkény későbbi munkásságának javával - jutott az újabb magyar dráma legközelebb a világirodalomhoz, a világszínházhoz”, — jegyezte meg Tarján Tamás. Örkény István drámáiban bár félreérthetetlenül magyar témákat, magyar alakokat mutat be, mégis minden esetben többet mutatnak önmaguknál, a nagyvilágnak is van mondanivalója. „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!” - állapítja meg egyik fiktív beszélgetésében Örkény István. Azért vonzódik mindenféleképpen a kérdőjelhez, mert ő nem befejezni, lezárni akar valamit, hanem továbbvinni, új útra küldeni. Bár hatottak Örkényre az abszurdok, de ő inkább a groteszk módszerével, eszközeivel akart elemezni, tagadni. Sohasem akart lezárni valamit, hanem elgondolkoztatni, kérdőjeleket tenni, a változás és a változtatás lehetőségét ábrázolni. A Tóték világa, a tragikomédia realista elemekre épül, majd azokat eltúlozva, felnagyítva groteszkké formálja. A frontról a hátországba menekülő Őrnagy, összeroppant idegzettel kihasználja az őt elhalmozó, neki kiszolgáltatott falusi családot, Tóték at. Majd a középponti problémává váló „dobozolásra” kényszerített család először még fejet hajt, akarva- akaratlan kedvébe járnak - a katona fiú „érdekében” — a zsarnok Őrnagynak. A tragikomédia természetes részévé válik az árnyékszék, a budi is. (Érdekes - Flaubert-re emlékeztető — vallomás Örkény Istváné is: „Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok...”) Az egyik drámarészletben ezt olvashatjuk a középpontba került „dobozolással” kapcsolatban: „Őrnagy (elsétál, gondolkozik, visszajön): Nézzék, Tóték. Én élek-halok a dobozolásért. De így, ahogy eddig csináltuk, ez nem mehet tovább. Ha közben mindnyájan másra gondolunk, akkor ez teljesen hiábavaló erőpocséklás. Hagyjuk is abba, kérem - TÓT (alázatosan): Én nem akarok vitába szállni az őrnagy úrral, de már bocsásson meg a világ, mégiscsak nehéz azt megakadályozni, ha valami az embernek eszébe akar jutni.” Örkény István Őrnagya - (a színpadon és filmen Latinovits Zoltán felejthetetlen alakításában) - fegyelmet követel Tótéktól, „logikus koncentrálást”, a másra gondolás és a „feleslegesnek” tűnő önálló gondolkodás szükségtelenségét, Tót szájába „csipogó” zseblámpát kényszerít stb. És Örkény írói útmutatásai remekül érzékeltetik az Őrnagy szélsőséges magatartását: egyszer „álmodozva, költőien” vall a dobozolás gyönyörűségéről; máskor meg „dúltan körülnéz”, „összerezzen” minden zajra, „gyomrához kap, nevetése hirtelen öklendezésbe megy át, az ablakhoz tántorog, kihajol.” Aztán érdemes lenne megfigyelni, hogy maga az író miként mutatja be az új margóvágót. „Egy négy lábon álló, hatalmas szerkezetnek” nevezi, s hozzáteszi, hogy „akkora pengével, mint a guillotine”. Ezzel az írói jellemzéssel szinte már sejteti a tragikomikus befejezést, a „tompa döndülést” hallatja, s a szereplők lelkiállapotával szintén sok mindent árul el: Agika „iszonyodó szemmel” néz apjára, Mariska „félénken kérdezi” urát, a jó Lajost, hogy háromba vágta-e. S a pontosságra sokat adó Tót „utánaszámol”, hogy hány részre vágta az őket megnyomorító Őrnagyot. S nyugodtan mondja, hogynégy egyforma darabba vágtam.” A realista törekvés összeolvad a groteszkkel. így győz, így hatásos. •kick Sokféle drámaírói törekvésről, stílusról, nyelvi eszközökről számolhatunk be: Sarkadi Imre, Hubay Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Hernádi Gyula, Karinthy Ferenc, Csurka István, Fejes Endre, Gyurkovics Tibor, Görgey Gábor, Eörsi István, Kocsis István, Spiró György és mások drámáit olvasva vagy színpadon látva. Csak néhányat emeljünk ki, csak egy-egy részt ragadjunk ki a drámákból! Az esszé műfajának gondolatiságával és a biblikus nyelv emelkedettségével gazdagodott Sütő András drámaírói művészete. A Káin és Abel című drá74
