Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Balog Iván: Zsákutca (A hisztéria fogalmának szerepe Bibó fasizmus-, nacionalizmus- és antiszemitizmus-felfogásában)

indulat által rögzített, sérelmet tartalmazó, görcsösen mozdulatlanná vált tapasztalatról” (Bibó 1986b:685).

Mint láthatjuk, Bibó itt bergsoniánus talajról (vö.: Bergson 1990, De Man 1927, Bibó 1986b:10-18) bírálja az önismétlő' önigazolást, az eltorzult, traumatizált, hisztérikus valóságérzékelést. Bibót ebben feltehetőleg Mannheim: Korunk diagnózisa (Mannheim 1943) című, általa korábban hosszasan recenzált könyve (Bibó 1986a:243-271) is ihlethette, amelyben Mannheim úgy interpretálja tovább az Ideológia és utópia-beli ún. partikuláris ideológia-fogalmat (Mannheim 1996), hogy egy jungiánus ihletésű neuróziselemzés keretében a tények és értékek összhangját biztosító (Bibó 1986a:375) archetipális jellegű, ún. paradigmatikus tapasztalatot, valamint az ennek reaktiválására hivatott „kommunitariánus” szellemű csoportterápiát ajánlja a világháború utáni lelki újjáépítésre vállalkozók figyelmébe.

A csoportközi viszonyok humanizálását szolgáló, az USA-ban ekkor már évtizedes kutatási hagyománnyal rendelkező szociotechnikák eszmetársítást kínálnak a kérdés megválaszolásához: mitől közösségi hisztériák ezek, ill. milyen értelemben használható ez a jelző?

A választáshoz nem elegendő azokra a bibói szöveghelyekre támaszkodni, amelyekben a szerző egyértelműen elhatárolja magát mindenféle közösségi metafizikától (Bibó 1986:375-376, Bibó 1941), illetve irrelevánsnak nyilvánítja a nemzetkarakterológiákat és minden egyéb, a kollektív alkatról szóló spekulációkat és összeesküvés-elméletet, vonatkozzanak akár németekre (Bibó 1986a:366- 371), akár közép- és kelet-európai népekre (Bibó 1986a:327), zsidókról (Bibó 1986b: 664, 687), magyarokra (Bibó 1986b:551-621) vagy antiszemitákra (Bibó 1986b:684, 704-710). Ezek a passzusok azonban inkább azt határozzák meg, hogy mi nem tekinthető a hisztériákban a közösségi jelleg hordozójának. Bibó álláspontjának pozitív kifejtése azonban így hangzik: „közösségi, társadalmi jelentőségre azonban ezek a félrevezető tapasztalatok nem a maguk alkalomszerűségében... jutnak, hanem akkor, ha ... az emberek egymással valamilyen szervezési ellentmondás, elrejtett hamisság, előítélet folytán olyan módon kerülnek összeszerveződésbe, hogy ismétlődően és állandóan ezeket a félrevezető tapasztalatokat szerzik egymásról” (Bibó 1986b:685-686).

Mi reprodukálja, objetiválja (vö.: Bibó 1986a:22-27) a félrevezető tapasztalatokat? A deformitás, vagyis a hamis helyzet, amit Bibó itt egy kitűnő metaforával tesz szemléletessé. A példa a háziasszonyról és a háztartási alkalmazottról szól, akiknek csupa valóságos tapasztalatuk (tehát: nemcsak légből kapott, előítéletes kitalációjuk) van egymásról, „mégis e sok valóságos tapasztalat mellett egyiknek sincs igazi képe a másik egész valóságáról, mert úgy vannak társadalmilag egymás mellé szervezve, hogy egymásról szükségszerűen és tipikusan rosszat tapasztalnak ... azoknak a társadalomszerveződési feltételeknek a hamis és ellentmondó volta miatt, amelyekben egymással szemben állnak... Mindegyik fél saját érdekeinek megfelelően olyant vár a másiktól, amit az adott feltételek mellett nem kaphat meg ... rideg szerződésszerűséggel találkozik ott, ahol érdekeinek jóakarat és készség felelne meg, viszont a megértő engedékenység igényével és érzelmi alapon támasztott követelésekkel találkozik ott, ahol a szerződések pontos betartása volna az érdeke” (Bibó 1986b:686). Mindez természetesen mit sem változtat azon, hogy az egész viszonyban a háziasszony az úr, alkalmazottja pedig elnyomott szolga (Bibó 1986b:687).

A magyar szakirodalomban Kovács András tett kísérletet arra, hogy elméleti igénnyel értelmezze Bibó antiprojekcionista álláspontját az antiszemitizmusról, amely szerinte „legalább talán egy szélesen értelmezett szociológiai szerep59