Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Bombitz Attila: Virtuális Monarchia /A ’monarchikus/ oszt-rákozó’ olvasatok anomáliáiról Cristoph Ransmayr kapcsán)
világirodalmi anyaggal történtó' diskurzust jelent-e, és mivel éppen egy olyan országban történik mindez, amely rövid idő' alatt igen sok metamorfózison esett át, nem lehetséges-e, hogy ez Ausztriára vonatkoztatva is jelent valamit. És tovább: „Ovidius a világ kezdetétől az Augustus nevéhez fűződő' tökéletes állapotig énekelte meg a változást. Hogy Ransmayr visszavág, és a civilizáció csúcspontjából kiindulva meséli el ugyanezt a világ végéig - nem megfeleltethetó'-e ez valamilyen módon az azonos történelmi tapasztalatokkal telítődött osztrák magátólértetődöttséggel? És nem lehet, hogy éppen ebben van Ausztria különös mértékű vigasza: A.E.I.O.U. — Ausztria lesz az Utolsó Világ...” E három példában láthatóan ugyancsak nem irodalmi argumentációk szerepelnek, helyettük tematikus mátrixok és történeti aspektusok, amelyek - nézőpontjuknál fogva - a nem irodalmi értelmezések, a nem fíkcionális olvasatok hatókörébe tartoznak. Az ösztrá- kozó' vagy 'monarchikus' olvasat ebben az értelemben megegyezik egymással: az adott világot tekintik elsődlegesnek, annak tapasztalati és reális világából kiindulva keresnek megfeleltethető nyomokat az irodalmi mű világában, és nem annak önálló törvényszerűségeiben. Pedig egy kitalált világ, ami azóta egyébként Ransmayr poétikai védjegyévé is vált, éppen fíkcionális volta következtében, saját mechanizmusában mutatja fel eredetiségét és a mindenkori világhoz képest létezésének lehetőségét. A két világ (az aktuális és a poétikai) elkülönböződése ad teret a lehetséges végtelen számú változatának modellálásá- ra. Mivel nem egyértelmű a nézőpontok vahditásának eldöntése, és éppen mert Ransmayr kapcsán európai integratív regény-fogalomról beszéltünk, különösen óvatosan kellene bánnunk e problémával a haza recepcióban. Ami azért érdekes, mert bár igen jelentéktelen mértékben van a köztudatban (még) Christoph Ransmayr írásművészete az eddigi írások és megjelenések alapján, annyi azonban bizonyos, hogy talán bizonyos közelségi vagy rokon vonások következtében, a szakmának sikerült szélsőségesen megnyilatkoznia kérdésünkkel kapcsolatban.10 * 10 18 Robert Menasse: Das Land ohne Eigenschaften, 1. 7.! 10 Lábjegyzet erejéig, de mindenképpen fontosnak tartom megemlíteni két szépírónk nevét, akik diskurzusba kerültek Christoph Ransmayrral. Az egyikük Esterházy Péter, aki az 1997-ben megjelent, Ransmayr eddigi életművét bemutató tanulmánykötetben Giorgio Manganelli, Salman Rushdie és Erik Fosnes Hansen társaságában mint kolléga laudálja Ransmayr írásművészetét. Szempontunkból fontos megjegyzése Az utolsó világról az Egy kék harisban olvasható: „Mítoszok nincsenek, csak mítoszkarikatúrák. Egyáltalán: mintha semmi sem volna, minden csak emlékeztet valamire. Nagyon mai, európai tapasztalatok ezek...” (Magvető, Budapest, 1996.) A másik szerző Sándor Iván, aki több Írásában is emlegeti, mint napjaink, akár, hogy stílusos legyek, a századvégi regény eklatáns példáját, Az utolsó világot. Ezt írja a könyvről a Rocinante nyomában című naplójegyzetében: „Ransmayr összelapátolja a mitológiát. Egymásnak ereszti az isteneket. Közéjük helyezi a valóban létező Ovidius és a valóban létező tanítvány, Cotta regénybe transzponált változatát. Szétbontja, átminősíti, a magáévá teszi az összebarkácsolt anyagot. így írja meg regényét a mítoszok omlásáról, az Énfölmorzsolódásáról, élet és könyv egymásra kopírozódásában az európai kultúra porladásáról.” (Forrás, 1997/1.) Rövid exkurzusban komparatív vizsgálódásokra hívnám fel a figyelmet. Ugyanis nem véletlen, hogy Sándor Ivánt - mondom így: elméletileg érdekli Ransmayr világa - poétikájuk, nyelviségük sokban érintkeznek egymással. Mindketten időket és tereket lényegítenek át, és abban a gondolati közös térben találkoznak, amely a világot mint a mindenkori utolsó világok stádiumát múlt és jelen többdimenziós, metamorfikus terében ábrázolja a rávetítés, a ráírás, a mindent egyben láttatás módszerével. Sándor Iván utolsó világa a következőképpen „idézi” Ransmayrt a Tengerikavics című esszé/regény zárlatában: .... amiképpen az omlássorozatban számára a világ az ő utolsó világa, ugyanúgy vár másokra a maguk utolsó világa, hiszen a közös helyszín nem áll másból, mint utolsó világok virágzó romhalmazának sorozatából.” (Jelenkor, Pécs, 1996) Az utolsó világ ransmayri anakronisztikája - Esterházy mondatával: „Valóságok és idők kószálnak a regényben, az elegáns anakronizmusok oly elképesztően könnyedek, mintha csak elgépelések volnának.” - látszólagos csupán, éppen azáltal kap nagyobb hangsúlyt az idő és tér racionális alapú szegmentálásának tarthatatlansága, hogy a kezdetek káoszából a világháborúk káoszáig terjed a regényvilág imaginativ térideje. A Morbus Kitakaró a legmodernebb techni- cizmust ellentételezi a kőkori létezés szintjével. Sándor Iván regényei, a Századvégi történet, az 62
