Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)

magát az álomnak vagy az álmodozásnak. Hogy ez summázatként sok vagy kevés, poétikus vagy antipoétikus, a kötetegész ismeretében sem dönthető el egészen. Az azonban bizonyos, hogy számontartandó tehetség jelentkezett, szuverén hagyományértelmező szavaira kell a jövőben figyelnünk (érdemes is), aki nem egyszerűen át- vagy tovább —, netán újraírja azt a versalakzatot, amelyet többen Térey Jánoshoz fűznek, hanem kísérleteivel olyan versbéli megszólalás elfogadtatását igényli, amely a deformálásban rejlő hagyományértelmezés az eddigiektől eltérni kívánó poétikájának kidolgozásában mutatkozik érdekeltnek. A névadás öröme a világ berendezkedésének megváltoztatását sugallja, költőiségnek tekintve az úgynevezett költőietlenséget, „Ha csak rövid lejáratra is./ Lefedi és szabályozza az alakulást.”

György Attila kötete bevezetőjében két XV. századi inkvizitor tapasztalatainak rögzítését ígéri, hogy a kötet utolsó fejezetében a mába vetítse ki e tapasztalatokat, s így múltat, illetőleg az elbeszélés révén megteremtett világérzékelést a jelenkor hasonló jelenségein (fikcióin) keresztül hitelesítse. Ez a hitelesítési szándék kiváltképpen a függelékként felfogható Adatok című rész révén válik nyilvánvalóvá, mikor is a művelődéstörténet „ adatai”-nak elősorakoztatásával igazolódik a különféle tematikájú fejezetek néhány történése, a szinte misztifikációnak induló történéssor eképpen lelepleződik, részben veszít hatásából, hiszen a szerzői találékonyságra árnyat vet, részben viszont beépül az archaizáló előadásba, epikai hitelt kölcsönözve figuráknak, előadásnak. A fejezetek ciklusokba tömörülnek, a megszerkesztettség a kötet erősségének látszik, azonban a ciklusok között talán túlságosan sok az átjárás, a néha indokolatlan ismétlődések, a statikussá merevedő részek azt látszanak igazolni, hogy György Attilának A boszorkányok feltámadásával kapcsolatban nincsen kötetnyi mondandója, ezért inkább az ismétlés technikájához fordul, jóllehet variáció és (erőtlenebb) ismétlődés között lényeges a különbség. A könyv címe szerencsés paradoxon: a feltámadás szakraiitása a többféleképpen értelmezhető boszorkányoktól eltérő jelentéstartományt idézhet meg, a kettő együtt előkészíti azt., amiről a Thomas Mann- könyvrészlet olvasásakor meggyőződhettünk: megkísértés, elkárhozás és szentség közeli kapcsolatáról, a szentség és vallásos hit imitálása az elkárhozásba csaphat át. Egyszóval: a világrend könnyen önmaga ellentétévé válhat, mintegy a barokk tótágast álló világ-képzetére történhet utalás. Ez a fajta szemlélet nemcsak tűri, hanem igényű is a nyelvi játékot, bár azt el kell ismerni, hogy nagyon nehéz egy egész köteten keresztül azonos színvonalon ennek a nyelvi játéknak következetes végigvezetése. Hogy szándékolt anakronizmus csempésződik be a többnyire felülstilizált szövegbe, s így az elveszíti „méltóságát”, ez a nyelvi játéknak szerves része (lehetne), az idójátéké is természetesen. Ám ilyenkor nem csekély és nehezen megoldható feladatnak bizonyul, hogy a szerző föllelje a régimódi szóval stílustörésnek minősített, kifejezések, fordulatok helyét, megépítse szubverzív jellegüket, amelyek a kontextus, illetőleg az olvasói elvárások ellen hatnak, meglepetésszerű felbukkanásukkal egyfelől az elbeszélt világ több dimenzióját reprezentálhatják, másfelől körvonalazhatják a játék terét, annak határait, jellegét — és nem utolsósorban a hagyományos időszerkezetet aképpen semmisítik meg, hogy részint a tartam fontosságára hívják föl a figyelmet, amely tartamba nemcsak korok, századok férnek be, hanem e korok, századok egyen- rangúként kaphatnak helyet, részint múlt és jelen egymást értelmező módosításait gondoltatják el az olvasóval. A stílustörés, azaz az anakronizmussal kizökkentett archaizáló elbeszélés különféle szociolektusok békétlen egymással- egymás mellett élésében nyilatkozhat meg, nyelvjátékos vonatkozásaival a mu87