Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)

landóság-képzet humorral teü profanizálódásához járulhat hozzá. Az áltörténelmi elbeszélés így két idősíkot vetít aképpen egymásra, hogy egyiket sem tiszteü, mindegyiket megfosztja „szuverenitás”-át, a „kevert”-idejűséggel megsemmisíti epikát létrehozni képes hatalmát, és kétségbe vonja a régi tételt arról, miszerint az irodalom az egymásutániságnak művészete volna. Az irodalom úgy lesz történelem, hogy a szüntelen újra-történés, a folyamatban lévő esemény- konstituálódás gondolatának jegyében alkot.

A boszorkányokra való emlékezésről című fejezet lényegi ponton kapcsolódhat be a stílustörés minéműségéről kialakult vitákba, hiszen ott kísérli meg, hogy műalkotás formájában megragadja a stílustörés biztosította és igencsak sokrétű lehetőséget, ahol szinte az avantgárd óta az irodalom oly gyakran megtette: az emlékezés bizonytalan kategóriája alkalmasnak bizonyulhat az idő kronologikus, adatokban rögződő felfogásának porlasztására, s helyette egy mozgékonyabb, kötetlenebb szemlélet érvényesítésére. A lendületesen induló „történelmi” visszapillantásba kimódolt értekezői frázisok csúsznak be (.mindezen történések összefoglalójaként, s a továbbiak eredőjeként...”), ám az ide-oda lengő időjáték az emlékezés paradox logikáját ígéri. Ez a följebb emlegetett, kissé kimódolt értekezői attitűd nem feltétlenül kedvez a játékosságnak; és mindez azért tűnik föl, mert az előadás a továbbiakban a naivitás és a tudatosság, a tudóskodó fejtegetés és a rácsodálkozás között leng ki, sajnos, messze nem azonos (nyelvi) színvonalon. Amivel korántsem azt szeretném sugallni, hogy klasszikusan harmonikus előadás lenne szükséges, éppen ellenkezőleg: az elnehezített narrátori elemzés valójában közhely-bölcselkedésbe fut ki. Kimondatik az, ami körülírás vagy sejtetés révén inkább érzékeltethetné az emlékezés szétfutó, az emlékező személye által összefogott gondolatiságát; s még ott is, ahol az elbeszélő kilép az időből, megszabadítja magát az okszerűség bilincseitől, ott sem képes úrrá lenni a (nyelvi) szűkkörűségen: „Egy boszorkány farára emlékezni nem lehet, de az arra simuló farmernadrág íve elevenen él, s még a kéz is emlékezik, néha pedig egy soha észre nem vett mozdulatban találunk rá a történtek eredőjére”. A történtek, történések eredője amúgy sem túlságosan szerencsés fordulat, ismétlése a nyelvi fantázia némi szegényességének gyanújába keverheti a szerzőt. Az „eredő” zárlatba iktatása pedig csattanójától fosztja meg a fejezetet, az akár jó ötletként is funkcionáló befejezés némi didakszissal párosul: az „eredő” itt, ebben a kontextusban nem az a típusú kifejezés, amely szerkezetformáló erővel rendelkezne, pillérként tartaná az emlékezés „épületét”: „Néha egy madár röptéről hasít belénk az emlékezés a csók ízére, máskor egy-egy szín, hang, avagy illat vezet visz- sza hozzájuk: megszámlálhatatlanok és kiismerhetetlenek az emlékképek eredői.”

Egy ilyesfajta, a nyelvi találékonyságra, a nyelvileg megalapozott idójátékra épített kötetben egyébként nem lenne szabad olyan ügyetlenségeket bennehagyni, mint: „jómagam teát, ő bort ivott”, vagy: „Verejték, korom, vér és égési foltok fénylettek [!] testén”; pedig a történetek elbeszélője különös jelentőséget tulajdonít az írásnak, amely a kimondás és a megnevezés révén nyújthat védelmet, még a szerelem ellenében is: ezért az „égi, bölcs írásokba kapaszkodni, vagy írástudóként mondatokkal védekezni” gesztusát(?), pótcselekvését(?), narrátori elszántságát^?), nem semlegesíti a következő mondat tagadása (,Mert nincs védelem, sem bölcs cinizmus, sem tapasztalat, mely megóvhatna a májusi szerelemtől...”), az a fajta írói magatartás, amely fenntartja az elmondhatóságba vetett reményt, a kötetből kiolvasható. Ez éppen nem megrovásszámba megy, hiszen György Attila vállalkozása azt célozza: miképpen lehet az egymásra rétegződött korszakokban, az e korszakokat nyelvileg jellemző formákban, a kor88