Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)

köteteihez is hozzá lehet jutni, ám következtethetünk arra a nagyvonalúságra, amelynek jegyében a legkülönfélébb ars poeticákat hirdető ifjú poéták kapnak lehetőséget a bemutatkozásra. Már csak azért is érdemes erről megemlékezni, mivel világossá válik: Erdély mai fiatal irodalmában egymástól eltérő „iskolák”, érdeklődések, magyar és világirodalmi tájékozódások munkálnak, férnek meg békésen, helyenként és időnként természetes békétlenséggel egymás mellett. Ha az előbb dicséretes eljárásként méltatt.atott a költői mű polifóniája, legalább oly mértékben dicsérendő az irodalmi életté alakuló könyv- és folyóiratvállalkozások „polifóniája” is, az a fajta plurális szemlélet, amely értékben és minőségben, nem pedig ideológiákban és elvként feltüntetett, klikkszellemben gondolkodik. Az első és többnyire a második kötet kiadása mindig a kiadó kockázata, hiszen a jó vagy rossz indulás még nem jelent semmi különöset, az első felvonást a színmű egésze, de legalább is a többi vagy a későbbi felvonások hitelesítik vagy semmisítik meg. Ugyanakkor aligha tagadható, hogy Lövétei Lázár László oly érett, oly értékeket fölcsillantó kötettel jelentkezett, amely bővebb értelmezést igényel, György Attila nem egyenletes színvonalú könyvében pedig szintén oly értékek rejlenek, amelyekre nem árt fölhívni az olvasóközönség figyelmét. Talán a legör- vendetesebb jelenségként azt minősíthetem, hogy a történelmi, gazdasági, a szőkébb értelemben vett nemzeti-nemzetiségi viszontagságok ellenére egyre-másra jelentkeznek Erdélyben oly költők, írók, akik akképpen jelentik be hagyomány- ban-létüket, hogy vitahelyzetből szemlélik, minősítik a hagyományt, a hagyománytörténést olymódon folytatják, hogy nem tagadják más típusú, más értékszerkezetű gondolati indíttatásukat. Nem egy megrögződött, naív hagyományképzetnek akarnak megfelelni, hanem az élő irodalom szubverzív erejét használják ki a maguk költői egyéniségének megépítésekor. Háttérbe szorított, irodalomalattivá kényszerített hagyományok fényesedhetnek ki, Hamvas Béla gondolatai a Weöres Sándorétól gyökeresen eltérő módon illeszkedhetnek be egy, popularitást megcélzó költői világba, az ún. vendégszövegek pastiche-ként köszönnek vissza, Schiller „játékelmélete” pedig ez iijú poéták tanúságtétele révén új alakot ölthet, a játék (nemcsak nyelvileg) tesz szabaddá, hiszen csak szabad ember képes a teremtő játékra. Amikor Lövétei Lázár versciklusának azt a címet adja: Költőn kés kora, egyszerre problematizálja és tematizálja (József Attila alliterációit is foldúsítva) az előd címadását, az öt versből összetevődő sorozatban bejárja (mitsem törődve a kronológia megszabta linearitással) az európai kultúra „téridejét”, közeli és távoli, megnevezett és sejtetett fordulhat át egymásba, mitológiai, bibliai, klasszikus modern, triviális, pszeudo-idézet egy és ugyanazon nyelvi-költői gesztus részévé válik. A meg nem nevezett, még csak nem is sejtetett felsőbb instancia, A tökéletesség megszállottja blaszfémikus magyarázatot kaphat, „metaszinten” egy költészet önreflexiójaként tartható számon, ám kissé erőltetett módon a szociális térre is visszautalhat. A tér- és időmegjelölésekről el lehet mondani, hogy konkrétak, művelődéstörténeti jellegűek, majd allegorikusak, hiszen nem jelenre és múltra tagolódnak, hanem egyszerűen fölébresztik a kételyt bárminemű tagolást illetőleg. Az episztolák kora lehet az antikvitásé, de éppen úgy lehet a jelené, az antikvitásra utal a szárnyas ló, a sanyarú jelenre a zálogház, egy mondatba rántva a személyes nyomorúság, a „hős nélküli regény” állapota mellett az bukik ki, hogy az antikvitás emelkedettségének és a személyes realitás „prózájá’-nak konfliktusa a versben, egy vers poénjaként, egy vers csattanójában lelhet időleges feloldásra. Méginkább valami ehhez hasonlót példáz A vérigsértett (a ciklus negyedik darabja). A narrátori közvetítés mellett dialógustöredékek bontják ki József történetét, amely még ebben az előadásban is a Jézus-sorsot idézi meg, a tipológiai szimbolizmus előkép84