Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)

beteljesülés sémáját követve. Mindez azonban az utolsó két szakaszban profani- záló, trivializáló kijelentések révén válik blaszfémikussá, a szinte becsempészett idézetek egy „rontott” nyelv által megszólítva illeszkednek be a versbe:

De az Úr már kizárólag a neveléssel piszmog. Különben most antibiotikumos szatyrok potyognának az égből.

Az Úr inkább fabulákat olvas, és szól a próféták szavával.

Majd szólítja a költőt, hogyaszongya: változtasd meg élted. ”

Olyan versbeszédet kapunk, amelyben még a hapax legomenon is (antibiotikumos szatyrok) különféle szociolektusok (tudományos, köznapi) paradoxonná válhatását jelzik, olyan idézeteket (Sylvester Jánostól Rilkéig), amelyek a kanonizált szerzó'ket leléptetik piedesztáljukról, olyan befejezést, amely nemcsak a lírai helyzetet fordítja meg, hanem a beszédszituáció trivialitását is rávetíti a toposszá vált citátumra. Azaz: semmi nem marad meg a költészettörténetben kijelölt helyén, nem elsó'sorban azért „mozdul el”, mivel új kontextusba került (azért is természetesen), hanem esetleg még inkább azért, mivel olyan, más modalitásé idézet mellé kerül párnak, amellyel egymáson kölcsönös értelmező műveletet hajtanak végre, a Rilke-idézetre az Úr emlékeztet, míg az Úr próféták által szólott szavát egy/az archaikus Apollo-torzó, klasszikus modern képzete módosítja. Ugyanakkor akár feltűnő is lehetne az irodalommal, a beszéddel kapcsolatos szavak száma, a vers egészének idézőjelbe tétele eleve a beszédre vonatkoztatható, a mondaná (kétszer), a fabulák, az olvas, a szól, a próféták szava, de még aki szóhtja a költőt, az is az irodalmi szakma körébe vonja a beszédet, kiváltképpen a hangsúlyos végső szakasz esetében, s így a józsefi-jézusi sors(váÜalás?)ból költői sors lehet, a költészet sorsáé nemkülönben. Némi túlzással önkommentárként is értelmezhető e vers(darab), a kiárusítás, amellyel a vers indul, a beszédre vonatkozhat, a profán beszédre, amelynek ellentettje Józsefé és Jézusé. A profán és a szent feszülne egymás ellen, ha nem idézőjelben állna végig a költemény, és így még az Úr hangját is közvetítettségében olvashatjuk. A ciklus ötödik darabjának címe öngúnyt tartalmaz, ha az (ismét) idézőjelbe tett négy sort az újólag megalkotott lírai én, a költői éntől különböző versszereplő- alkotó-beszélő szavaiként fogadjuk el, versként méltatva az egy egyszerű és egy többszörösen összetett mondatból álló közlést. A Hajlam a fölértékelésre emberi magatartásként és ennek révén költői magatartásként, a cselekvéseinek misztériumába vesző ember (út)tévesztését. jelölheti, de éppenúgy lehet a megszólalás fölött érzett elragadtatás gunyoros leképződése. A szituáció akár irodalmi reminiszcenciát ébreszthet, Hans Castorp kalandját a hegyi hóesésben, amely szintén (rá? föl?)ébredéssel jut el a megnyugtató befejezéshez.

„Át a hegyeken eltévedtem a hófúvásban.

Kilátástalan helyzetemből csodálatos véletlen segített ki, s most, hogy felébredtem, már nem várom, hogy felébredjek. ”

Ha nem ragaszkodunk az irodalmi előzményként fölfogható Varázshegy- fejezethez, az úttévesztés(t,évedés) / tévelygés alapszituációjára koncentrálha85