Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Jász Attila: Táj változásai

Jász Attila

Táj változásai

A mozdulatok az alkonyba, a kövek a némaságba simultak, otthagyták a fűszálakon azt a kis szellőt, amelyet felkavartak.

(Sándor Iván: Átváltozások kertje)

Iválik egymástól az ég és föld, tekintettel befoghatatlan marad a táj. Ugyanolyan mint régen, a kiűzetés kerítésén túl reked minden. Figyeld a fokozatosan feltáruló vidék rezdüléseit, csak így találhatod meg a szövegbeli átjárást az érzésekhez. A testtartás segít, akár egy zen szerzetesnek a szemlélődésben, hogy jobban illeszkedhess a látványba, amelyet kívül állóként észlelsz, s ugyanakkor része vagy a környezetnek. Feloldódsz hát a figyelem mozdulatlan olaj zöldjében, lélekben kikevered a várakozás földízű sárgászöldjét.

A mondatokat átfestheted más lélek tapasztalatával, az olvasás színeivel is. De a táj mindig ismeretlen hangzás ismerős hangszerekkel. Miközben kétségtelenül egyedül állsz az oldalak szüntelen hullámverésében, mégis együtt és elválaszthatatlanul tükröződnek szemedben a részletek. Akaratlanul is megszólalnak a néma színek, elárulják legmélyebb gondolataid. Végül is így akartad.

Ismert szavakkal határozni meg az ismeretlent, azáltal, hogy mi fedi le pontosan az észlelhető't. Aranybarna az igazi találkozás neve. A táj változásaihoz hidegül ezüstté a Hold, tudatunkban válik élessé a mozdulat, mely felhasítja érzékenységünket, hogy befejeződhessen a testben.

Közben a másik testben is véget ér végre a nap. A mozdulatok alkonyán lelassul a lélek, zuhanásból lebegésbe vált. Látszólag még régi őszi délutánokról beszél, miközben a sorok között ritka, nagy pelyhekben hullni kezd a hó. Minden amit lát és érez összetartozik valahol. Talán ebben az állandó változásban, a személytelen névmásokban, a lelki(meg)ismerhetetlenségben, ahol az a kis szellő mégis észlelhető.

53