Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Márton László: Sándor Iván századvégi történetei

egyik mondatról a másikra — egyszerre csak az ő szemével követjük a leírás újabb szakaszát. A jelszószerű halmozás nem a leírás nagyobb tömbjeit, hanem a szintaktikai egységeket tömöríti („bizony, fiúcskák, kisuraim, kispajtásokkiselvtársakkistest- vérekkismagyarok”); ez is lehetne a szatíra eszköze, de a nyelvi mágia eltávolítja a szatírától és a látomásosság felé viszi. Az alább következő' (megintcsak zárójel­be tett) halmozást a regény utolsó eló'tti fejezetéből választottam: ez a szövegrész a szintaxison keresztül érzékelteti nemcsak azt, hogy a gyerek és a férfi most már szót tudnak váltani egymással, nemcsak azt, hogy a férfinak (az ő néző­pontjából követjük a jelenetet) kétségei vannak saját nyelvi kompetenciáját ille­tően, só't személyisége hitelességét illetően is, hanem azt is előkészíti a maga nyelvi eszközeivel, hogy a fó'cselekmény fiktív-szürreális (ugyanakkor szinte meghitten determinált) helyszíne abban a magyarországi tájban folytatódik, amelyet egy másik idősík realisztikusan idézett fel. íme: „Tudta, hogy lépteik nem tévesztendők: össze holmi meneteléssel, amikor homályba merül a levonuló múlt és a jövendő' megjelenik a horizonton. Ismerte, átélte, részese volt, ha nem is mint vezénylő', de vezényeltként [most jön a zárójel — M.L.j: (azoknak a fel-fel-fel-felfel-felfelfelé haladásoknak, amelyek kijelölt célok felé irányultak, és [...] hangszórók recsegése, indulók harsogása közben egybe­folyt a nép, a nemzet, a proletár, a polgár, és mint valami sportpályán kiterített hatalmas lobogón, egymásra kopírozódott [! — M.L.] a zöld halom, az ötágú csil­lag, a kettó'skereszt, és a kalapács, a búzakalász meg a koronák ékköveinek fé­nye, a lépés ütemét pedig a darutollas, a munkásoverállos, az árvalányhajas, a vörösnyakkendó's, a huszármentés, az árpádsávos felvezető' csapatok diktálták, zengett a kitartáseló'renemnemsohaszabadságélettértestvériségmagyarságszo- lidaritásúribecsületszóegyenló'ségfelfeltirabjaigyó'zteseihívó'ikiválasztottjaiáldo- zatvállalóiküldetéstudattólhajtottjaiaföldnek); [zárójel bezárva — M.L.] most, habár az előrehaladás kétségtelen volt, azonban benne magában.” Aki azt hiszi, hogy ez karnevál, a szónak Hamvas- vagy Szentkuthy-féle értelmében, az téved. Nem szatíra, nem is karnevál, hanem allegorézis: a közép-európai beszorítottság, a tündérkertes átváltozások megannyi jelkép-alakzata. Kétségkívül haladunk, de leginkább önmagunkban. Az Átváltozások kertjében nincsenek háromszögelési pontok, és a szereplőit eró'tere sem írható le valamilyen egyszerű geometriai formával. A fönt idézett zárójel bezárulása után kevéssel fel fog bukkanni egy asszony. Egyelőre nem tudhatjuk, hogy azonos-e a szocreál idó'síkban szerepló' tanítónó'vel. Lehet. Nem biztos. A férfi azonossága felól még eró'teljesebbek a kétségeink. Aztán a kétsé­gek így vagy úgy szétfoszlanak - ám velük együtt a geometrikusán leírható vi­szonyrendszerek is. Az Átváltozások kertje, a maga jelenidejűségében, így tud szintén századvégi történet lenni. Sándor Iván szépprózáját olvasva, mindannyiszor az az érzésem, hogy áttö­rést hajt végre. Át kell törnie saját elbeszélői feltételrendszerének akadályain. Azon, hogy egyszerre teremti meg és függeszti fel egy-egy helyzet realitását. Azon, hogy rögzít egy nézőpontot, majd rögtön át is helyezi máshová. Azon, hogy a narrációnak meg kell teremtenie önmaga írói legitimációját, miközben el kell hitetnie az olvasóval, hogy ez eleve adott; ugyanakkor hangsúlyozza is a megte­remtés gesztusát. Ez az áttörés sok energiát követel az írótól, sok figyelmet az olvasótól, de megéri, mert végbemegy; s én ezt tartom elemi írói történésnek. És ami ennek nyomán létrejön; erélyesen (és elégikusan) összesűrített elbeszélői tér, igen messzire vezető' belső' távlatokkal. 52

Next

/
Thumbnails
Contents