Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Márton László: Sándor Iván századvégi történetei

mindennek inkább mondható, mint szatirikusnak. Distanciateremtése hasonló a szatíráéhoz; ám távol áll tóle a szatíra legfontosabb jellegzetessége, a distanciáit tárgy lefokozása. 0 a megjelenített és hivatkozott eseményeket itt éppúgy komolyan veszi, mint a Századvégi történetben (vagy mint akár a motivikusan az Átváltozások kertjéhez, annak egyik rétegéhez kapcsolódó, de műfaji okokból ezúttal nem tárgyalandó Tengerikavicsban); a distancia és a vele járó, történelmi jellegű távlat az Átváltozások kertjében az idézőjelbe kívánkozó „valóság” és az idézőjel nélküli fikció zavarba ejtő összemosásából adódik. A narráció utalásaiból egyértelműen kiderül, hogy a cselekmény valóságosnak tekintendő idősíkokat (s velük valóságosnak tekintendő helyszíneket) kapcsol össze, akár az 1944-es Budapestre, akár a szocreál Balaton-felvidékre gondolunk, a cselekmény főszála pedig az éppen magunk mögött hagyott jelenidőn, a kilencvenes évek elején fut végig. Csakhogy: a főtörténetben felvillantott háborús, kaotikus események nehezen lokalizálhatok. Eleinte a délszláv háború valamelyik korai helyszínére (leginkább Dubrovnik ostromára) gondolhatunk, ám a narráció előrehaladtával az a benyomásunk támad, hogy a kaotikus események magyar területen, magyar szereplőkkel folytatódnak. Majd azt is be kell látnunk, hogy a regény stratégiai célja még csak nem is valamiféle magyar negatív utópia, inkább általános középeurópai példázat a kényszerűség medrében zajló átváltozásokról.

Mondom, Sándor Ivántól távol áll, hogy szatírát írjon; ám ő is távcsövet használ, és ő is oda-vissza forgatja távcsövét. Hol elmélyed a kommunikáció elemi aktusainak részletezésében (Sándor Iván nemigen ír párbeszédet, még átretorizált helyzetek szemléltetésekor sem, ezúttal pedig elnémult, illetve kommunikációra képtelenné vált világot jelenít meg, ahol a legfőbb tét: visszanyerni az elemi megszólíthatóságot), hol meg összefoglaló halmozásokkal, felsorolásokkal tágítja ki a látómezőt — vagy inkább zsugorítja bele a megfordított távcsőbe.

A könyv jelenidejű síkját át- meg átszövik ezek a többnyire zárójelbe ékelt, zsugorító célzatú halmozások. Ezek, akár képszerűek, akár jelszószerűek, mindig egyetlen gesztussal kopíroznak egymásra egymással látszólag semmiképp össze nem illő dolgokat. Szeretnék felidézni egy-egy példát mindkétféle halmozásra. A könyv egyik jelenetében a főszereplő (névtelen) férfi, a fiktív jelenkori háborús tájban, egy sokktól megnémult gyerekkel együtt csatlakozik a menekülők tömegéhez. A homályban a férfi csak annyit észlel, hogy a tömeg szétválik, „miként” - és most következik egy zárójelbe tett hasonlat:

„(miként a hidak, amelynek traverzei nemcsak pilléreket és oszlopfőket kapcsolnak össze [...] nemcsak fővárosok folyói felett, vagy sziklavárak közelében, középkori szobrokkal, múlt századi kőoroszlánokkal, bármilyen korból való szentekkel, emléktáblákkal feldíszítve, mindig és mindenhol utat teremtve a talpasoknak, bakancsosoknak, szőrcsizmásoknak, a rongyba burkolt lábúaknak, lakk- cipősöknek; és persze a szekereknek, ágyúknak, lovascsapatoknak, hintóknak, lánctalpasoknak, vonatoknak, luxusautóknak, a híddal elválasztott folyók és völgyek két partján rekedt családoknak és nemzeteknek)” - záró- és idézőjel bezárva. A jelenet kellős közepén egyszerre csak irdatlan messzeségből szemléljük a történelmi tájat (bármi legyen is az). Ugyanakkor a hasonlatbeli „minthá”- ra C,az ismerős roppanásban mintha maga az összekapcsolódás szakad volna szét, akárha egy híd vált volna ketté”) rákopírozódik egy ténylegesen átélt híd- robbantás emlékképe is; nyilván a budapesti Margit-hídról van szó, ám ebből a távlatból ez már jóformán mindegy. Itt is valamit valamiért: a konkrét jelenet leírása homályosnak mondható, de nem ez számít itt, hanem a látókör hirtelen kitágulása, majd az ezt követő radikális nézőpontváltás: az idézett részlet többek között azt készíti elő, hogy a jelenet végén színre fog lépni egy öregember, és 51