Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Lengyel András: Sándor Iván Bibó-esszéjéről
Izgalmas kérdés azonban, hogy ebből a perspektívából nézve milyen képet mutat A kilencvenes évek és Bibó hagyatékai Jelezte-e valamiképpen azt, ami végül is bekövetkezett? Nyilvánvaló, hogy 1989 után (s azóta mind a mai napig) nem az következett be, amit - esszéje tanúsága szerint — Sándor Iván megvalósítandónak vélt. A „kilencvenes évek” eddigi menete egy olyan lehetőséget realizált, amely sok ponton eltér az egykor anticipált (s szorgalmazott) úttól. Sándor Iván egykori elemzésének erejét mutatja azonban, hogy elemzésében — legalább implicite, veszélyjelzésként - benne van az is, ami ma megvalósulni látszik. Ebből a szempontból már az is figyelemre méltó, hogy az akkor még előttünk állott kilencvenes évek lehetőségeit mérlegelve éppen annak a Bibó Istvánnak az életművét tette mérlegre, aki a hamis alternatívát produkáló „zsákutcás” magyar történelem legélesebb szemű, ugyanakkor legkiegyensúlyozottabb szemléletű leírója és értelmezője volt, s aki ehhez a helyzethez mérten kereste az optimális megoldást. Aki nem egyszerűen intranzingens elutasítója volt egy tartósan érvényesülő tévesztett szisztémának, de mindenkor a valóságos adottságok tudomásulvételével kereste a mások számára utópiának tetsző jó társadalmi és államszervezési megoldásokat. S az esszéről szólva nem írható a véletlen számlájára az sem, hogy a Bibó életművét szemléző és legfontosabb eredményeit megjelölő Sándor Iván mindenekelőtt ezt a minduntalan zsákutcákat produkáló összefüggésrendet emelte ki, - ennek virulenciája ugyanis sokszor megtapasztalt élményünk. Kétségtelen, persze, hogy ez a zsákutca-felfogás Bibó elemzéseinek leglényegéhez tartozik, már-már megkerülhetetlen tehát a rá való hivatkozás. De így is roppant beszédes, hogy 1987-ben — közvetlenül a „váltás” előestéjén, az általános gya- nútlanság eufóriájához közeledve - valaki erre hívta föl a figyelmet, ezt az összefüggést állította előtérbe. A „hamis realisták” és a „túlfeszült lényeglátók” magyar típusainak fölmutatása, persze, nem több, mint Bibó ide vonatkozó fejtegetéseinek jóérzékű tömörítése, s — legalább első, felületes olvasásra — az akkori rendszer-kritika fővonalába simul be. Az ilyesféle idézetei, mint például ez: „Ha egy közösség a hazugságok valamiféle zsákutcájába beszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa” — akkor szinte a közhangulat aforisztikus megfogalmazásának tetszettek. Mindannyian ismertük a hamis realistákat, „akiknek a számára a gyakorlati munka vagy az érvényesülés lehetősége áll mindenek felett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben »realisták« lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják.” De Sándor Iván itt nem állt meg, s azt is leszögezte (jól érzékelve bizonyos fejleményeket), hogy a rendszer kritikáját képviselő „túlfeszült lényeglátók változataiban [is] azok a torzulások erősödtek történelmi magatartásmintákká, amelyeknek gyökere egyaránt a hazug alaphelyzet.” Ez a megállapítás, persze, vélhetnénk, csak a múltra, ti. az 1989 előtti időkre vonatkozott, de ha figyelmesen olvasunk, kiderül, ennél többről volt szó. Már az is figyelmeztető jel lehet, hogy az ún. marxisták vita-kultúráját bírálva idézi Bibónak egy olyan gondolatát, amelyet utóbb az ún. rendszerváltó elit gyakorlata demonstrált. (,,... ilyen vitatkozási technika mellett rendkívül könnyű bárkinek győzni, mert hiszen az ellentábor végeredményben ugyanezt megteheti: a marxizmus tényleges gyakorlatának ...az összes visszásságait, anomáliáit, ellentmondásait állíthatja szembe a liberális demokrácia absztrakt követelményeivel.’) Itt bizony, Bibó szavaival, de Sándor Iván figyelemfölhívása révén a majdani rendszerváltó retorika egyik strukturális alapjellemvonása anticipálódik - mint (elkerülendő) veszély. S az is kétségtelen, hogy ez a veszély Sándor Iván számára már 87-ben „tényekkel bizonyított felismerés” 46
