Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Lengyel András: Sándor Iván Bibó-esszéjéről

volt, hiszen - ahogy meg is fogalmazta - „egy nem szervesen kialakuló, belül hasadt, önismeretében hiányos, tudati deformációkkal, kontraszelektált intézményrendszerrel terhelt társadalom számára nem jelenthet kibontakozási alternatívát sem a tényekkel szemben szocialista teóriával igazolni próbált társadalmi utópia, de olyan intézményrendszer sem, amely mögött ugyan állnak tények, ám ezek az évszázados szerves vagy szervesebb fejló'désű »szerencsésebb«, nyugatias társadalmak gyakorlatának formációi.”

Álláspontja értékét, egyebek mellett, az adja, hogy - ebben is Bibót követve - föltételek nélkül kiáll a „szabadságot növelő' technikák” érvényrejuttatása mellett, ám a nagyobb szabadság felé tett lépéseket folyamatként (nem pedig egyszeri aktusként) fogja föl. Az adoptáció helyett az organikus fejló'dés megvalósíthatósága mellett van. „A parlamenti formák megvalósításához ugyanis nemcsak a negyven éven át alkalmazott államszervezési technikák alkalmatlanok, de az évszázados alapokon kialakult nyugatias formák is. Nincsenek ugyanis mögöttük reális osztály- és politikai bázisok. A - bárhonnan — adoptált elvek és államszervezési mechanizmusok pedig csak a társadalmi intézményrendszerek, az egész magyar társadalomfejló'dés évszázados skizofréniáját ismételnék, amelyek a zsákutcához vezettek. Az organikusság ebben a kérdésben azt jelenti, hogy a századvég új koordinátái között, a megváltozott szituációnak valóságából nőhetnek ki egyedül azok a csoportosulások, amelyekre egy parlamenti pluralitás realitása épülhet. Nem annyira pártok, hanem új és más egyesülések. A környzetvédelemtól az önkormányzati, nemzeti és népi bizottsági formákig, az ipari fejlesztés, a műveló'dés szövetkezeti érdekképviseleti bázisainak választott megbízottaival. A valóságos érdekek progresszív bázisain épült, organikusan kifejlesztett és működó' képviseletek.”

Ám ez az, ami - ma már látjuk — csupán jámbor óhajnak bizonyult, a „fejló'dés” egészen más irányt vett. Óhatatlanul fölmerül tehát a kérdés, mi volt ez Sándor Iván részérói? Az — akkori - politikai szituációból fakadó óvatoskodó taktika, amelyen gyorsan túllépett az idő', vagy veszélyeket jelzó' éleslátás, amelyet igazoltak a fejlemények? Másképpen kérdezve: ami 89 után történt, az jól történt-e? Vagy újabb zsákutca épül ki? A mához nincs még távlatunk; a realizálódó jövő' ugyanis mindig újraértelmezi a mindenkori jelent — a jelennek tehát szükségképpen többféle olvasata lesz. A véleménymondás így legalábbis kockázatos, „tételeivel” könnyen fölsülhet az ember. De már ma is elég nagy biztonsággal kijelenthető', hogy alulnézetből, az „egyszerűnek” gondolt emberek néző- pontjából ma meglehetősen problematikusnak látszik a mához vezető' közelmúlt, s az anomáliák és a feszültségek nagyok. Márpedig az „egyszerű” emberek alkotják a társadalom túlnyomó többségét, valóságérzékelésük szociológiai realitás, amely - megképződvén - maga is beépül a folyamatokba. Ami történt s történik tehát, az optimálisnak aligha tekinthető. Ma, minden jel szerint, annak a sejtelemnek van nagyobb realitásfoka, amely szerint a „hamis realizmus” újabb hadállásai épülnek ki. S amit tapasztalunk, az voltaképpen csak a régi - évszázadosán „zsákutcás” — történet új konfigurációjaként értelmezhető.

Sándor Iván egykori jelzése tehát, úgy vélem, valós veszély jelzése volt. Ennél többet pedig egy író, aki tudja, hogy a „lét gondolatokkal való ésszerűsítése önmagábn irreális vállalkozás” - aligha tehet. Az író, aki valamiképpen a „közélet” közelébe kerül, úgyis ingoványos terepen mozog, hiszen a klasszikus értelmiségi szerep mára egyre vékonyabb és kisebb sávra szűkült le. De aki tudja, hogy ez a sáv mégis, mindezek ellenére is teljesen föl soha nem számolható, ha nem akarjuk megtagadni ember-voltunkat, legalább az esélyeket mérlegelheti s a veszélyeket jelezheti. Sándor Iván önmaga számára rég megtalálta azt az em47