Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Lengyel András: Sándor Iván Bibó-esszéjéről
Lengyel András Sándor Iván Bibó-esszéjéről c ándor Iván nevezetes Bibó-esszéje (A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka) éppen egy évtizede, 1987 júliusában született, s 1988-ban, tehát éppen legújabbkori történetünk nagy váltásának előestéjén jelent meg. Az esszé fogantatása a Bibó-méltánylás végső', kifelé még töretlennek látszó szakaszában történt; Bibó még — legalábbis az összeroskadó-félben lévő' „hatalommal” szemben - „mindenki” által vállalt orientációs pont, só't érvként lengethető' „lobogó” volt. De róla szólni a hivatalos nyilvánosságban még nem számított puszta rutinnak; úgy tetszett, van tétje a beszédnek. Az idő' tehát, vélhetjük, kedvezett a Bibóról való szólásnak. Ám mindez már nem sokáig maradt így. Nyolcvankilenc után, a naiv szemlélő' számára váratlanul, de egyáltalán nem előjelek nélkül, szinte minden a visszájára fordult. Bibó István neve szigorúan protokolláris név lett, az üres retorika eleme. A versengő pártok körében, s az általuk gerjesztett „nyilvánosságban” pedig mind nagyobb csend övezte a nemrég még integratív példaként kezelt gondolkodót. Életműve ösztönző fölismerései hal(l)hatatlanokká lettek. Az új politikai törésvonalak manifesztálódása és diskurzus-generáló erővé válása pedig Bibó tényleges híveinek körét kis, egymástól is elszigetelt, egymásról alig tudó szektává zsugorította. Bibó méltánylása a politikai köztudatban egyenlő lett a „korszerűtlenség” nyílt vállalásával. S mindazok, akik 89 előtt Bibóról csupán a konjunktúrához igazodva szóltak, most lépésváltásra kényszerültek. Ebből a „perspektívából” szemlélve Sándor Iván Bibó-esszéje akár gyanús is lehet, esszéjéről szólni pedig szinte „blamálásának” látszatába keveri a megszólalót. De konjunkturális - a politikai taktika körébe sorolható — produkció volt-e Sándor Iván írása? Úgy gondolom (s ezért írom e sorokat most), hogy nem. Nyilvánvaló ugyan, hogy a közös vélekedések melegárama által emelve könnyebb írni; a támogató vélekedések, ha mást nem, biztonságérzést adnak az embernek. Sándor Iván azonban, más írásai is tanúsítják, nem tartozik az árral együtt- úszók sorába. Eleven problémaérzékenysége, erkölcse és egyensúlyérzéke megóvja őt a sodródástól, vagy a közhangulat-meglovaglás nálunk oly sokaktól gyakorolt kétes „művészetétől”. írását — fölismerve a történeti szituáció természetét — inkább Bibónak az az elve motiválta, amelyet esszéjében - egyetértőleg — idéz is: az esélykeresés. (írásaimat, mondta Bibó s idézte Sándor Iván, „az a nem tudom, milyen kevés hányadnyi eshetőség élteti és íratja, hogy hátha ott és akkor hatnak, amikor és ahová írattak.”) Azaz: egyféle nyilvános orientációpróbálgatásról volt szó, olyan keresésről, amelyben az egyéni mérlegelés a közösség lehetséges kiútjait próbálgatja - de úgy, hogy ezzel az eséllyel való élés lehetősége növekszik. Ez az esszé tehát egyfelől diagnózis, másfelől program volt írója számára; dinamikáját a kettő összhangja, egyensúlya adta — adja. (Az esély, persze, tudjuk, könnyen megváltozik, só't elenyészik, a diagnózis érvénye azonban — ha jó volt - megmarad.) 45
