Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Olasz Sándor: Ez volna az életünk (Sándor Iván: Századvégi történet)

séget bizonyos értekező részek beiktatására. Nem ilyen regényt írt, ámde a reflexív elemek jelenléte így is vitathatatlan. Eltűnik a határ a történés leírása és jellemzése között, minden mozzanat csak az általános jellemzés függvényeként nyer értelmet. Ily módon az egész szövegnek van valami esszészerűsége, s ez semmiképpen sem szűkíthető le az esszé- és regényíró Sándor Iván nyelvhasználata közötti rokonságra. Itt inkább az élet esszészerű szemléléséről beszélhetünk. Emberi viszonyok, személyes jellegű külső és belső történések, impulzusok, rádöbbenések, vallomások — regény és fikciós esszé számára egyaránt „anyagot” szolgáltatnak.

Rendkívül tudatos építkezésre, a műfaj teoretikus kérdéseinek végiggondolására vall, amit Sándor Iván poétikai tárgyú írásaiban, így a Regényregény c. esszéjében megfogalmaz. Az európai regényfejlődés nagyívű történeti-poétikai vázlatában kifejti, hogy a közösség és a személyiség után (a regény e két korszaka között a Don Quijote a határ) Kafkával kezdődően a műfaj „ontológiai centrumában” megjelennek „az erodálódó Én változatai”.13 A személyiség nagy redukciójának lehetünk tanúi. A múlt századi regény „kerek jellemei”, koherens személyiségei még érvényes emberi cselekedetekben tudták megfogalmazni magukat. Ami Orczy Ferdinánddal történik, akár „az Osztódott Személy” létrejöttének folyamataként is értelmezhető. Először csak a személyiség mozgástere szűkül, nincs tett, nincs katarzis, a túléléshez feltétel a kaméleon-magatartás. „Mély merülésű hajók” építése helyett „sajkajárat”. A regény egykori kritikusa, Grezsa Ferenc szerint „az én a »hiábavalóság méltóságteljes álarcává« jelentéktelenedik. Ha szembefordul sorsával (mint a hadnagy), önmagát fölöslegesen ítéli halálra, ha menekül előle (Ferdinánd módján), emigránsként magá- nyosodik el. ha (Károly példáján) alkalmazkodik, kiürül személyiségéből, életéből a morál”.1'* A regény utolsó lapjai a „tétova imbolygás”, a „teljes lepusztítás” állapotában mutatják be a hőst, a Wandával való gépies kapcsolat közben „már a szavak is megfosztódtak”. Végül: „Egyedül maradtam. Magamra csuktam az ajtókat. Az időmúlás már nem jelzett semmit... a zsaluk résein át néha láttam a tiszttartót, a nevetségesen lepusztult parkban már csak arról tárgyalt, hogy egy öl fa vágása és kihordása tizenöt vagy tizennyolc forint legyen, és valóban, más kérdés csakugyan nem maradt a némaság mindent elárasztó pompájában.” (Kiemelés tőlem, O.S.)

Pedig eredetileg Orczynak is voltak kérdései, nem is akármilyenek. Kezdetben biztos pontokat szeretett volna találni, ahonnan továbbhaladhat. Nem történelmi, politikai, morális analízisekre törekedett, hiszen legfontosabbnak önmaga szituálását tartotta. Legalább magát lássa tisztán. Mert amiben vizsgálja saját személyiségét, eleve áttekinthetetlen. Mi végre vagyunk? Mi az életünk értelme? Orczy „az embert gyötrő hatalom beteges szenvedélyeinek” nyomásával magyarázza a bajt. A regény 1987-es olvasója bizonyára értette a célzást. Ám itt — mondhatni századvégektől függetlenül - az emberi létezés ontológiai reménytelenségéről is szó van.

1:1 Sándor Iván: Regényregény. Jelenkor, 1995. 10. sz. 863-78.

H Grezsa Ferenc: Léíektükör és történelemkép. Sándor Iván: Századvégi történet. Jelenkor, 1987. 12. sz. 1149-50.

44