Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Olasz Sándor: Ez volna az életünk (Sándor Iván: Századvégi történet)

indázó, a roskadozó falakat összetartó emlékezés, az érzékelő-emlékezó' szubjektum tudatában új életre kelő idó'.^® Hogy az idő a regényíró számára is megkerülhetetlen feladat, azt Sándor Iván vallomása is érzékelteti: „Az idő, főképpen Proust óta, a regényíró egyik legigazibb barátja és legádázabb ellenfele. Amit keresek, azt az »idő kikerülésének« neveztem el. Két oldalt írni egy pillanatról, aztán öt rövid mondatot egy évről. De az egész összeomlik az abszolút nyelvi koncentráció híján. Egyetlen pillanatba is esztendők folyondáros történéseit- emlékeit kell sűríteni két oldalon. Öt felkiáltásszerű mondatba is sok százezer másodpercet kell beszorítani.” ^

A sokféle múlt és az emlékezés jelene Sándor Iván regényében olyannyira egybemosódik, hogy valójában egy harmadik, irracionális szféra születik, melyben a látomásnak, az álomnak, a nappali álmodozásnak nő meg a jelentősége. Orczy elszigeteli magát, mozdulatai lelassulnak, az idő csak azzal mérhető, hogy Clara mikor jelenik meg. („amíg ez nem következett el, addig elvesztek a biztos pontok, összemosódtak a szakaszok, megszűntek a távolságok is...”) Gyermekálom képei sodródnak össze „új vagy újraálmodott” jelenetekkel. A mocsáron átkelő lovascsapat mintha az archaikumból, Ady „holt erdőiből” és „ó-nádasaiból” bukkanna föl. („az idő kezdete előtt keltek útra” - állapítja meg az álomleírás elbeszélője. „Tudtam, hogy mindez álom, csak azt nem tudtam, hogy mint régen annyiszor, gyermekként álmodom-e, esetleg álmodom azt éppen, hogy gyerekként álmodok, vagy egyszerűen álomba merülök az idő másik szakaszán is u- gyanabba...”) A Századvégi történet hősei mintha szüntelenül mocsárban, iszapban, indák és hínárok között járnának. Látszólag csak fölszínen futó, valójában a mélyben gyökerező szálak kapcsolódnak össze.

Úgy tűnik, az elbeszélők olykor csupán arra ügyelnek, hogy a látvány alkalmai és a látvánnyal összefüggő kontempláció lehetőségei megteremtődjenek. A leírás dominanciája nemcsak az exteriőrök és enteriőrök iránti vonzalommal magyarázható. Janus Slawinski szerint a sorrend, amely szerint a dolgok, helyek és személyek tulajdonságainak megnevezése a leírásba épül, lényegében a megismerési folyamat leképezése: „Lehet ez a jelenség észlelésének folyamata, de lehet a látható tulajdonságok bemutatásából az ezek alapján annak lelki alkatára, illetve erkölcsi kvalitására való következtetés, ezenkívül sor kerülhet különböző tárgyak, illetve személyek komparatív egymás mellé állítására is” — írja Slawinski, s ugyancsak ő állapítja meg, hogy a leírás tagolja az elbeszélést, s megszabja annak ütemét. ^ Paradox módon olykor éppen a rövid leíró mozzanatok lassítanak, s az elbeszélés feszültségét a terjengősebb leírások (késleltetés) növelhetik. Az „elidőzés öröme” (Calvino), a tempo lento (Ortega) Sándor Iván regényében sem zárja ki, hogy a szöveg feszültségfokozó jelzéseket adjon le. A külső események viszonylagos hiánya egyáltalán nem jelent cselekménytelensé- get, itt voltaképpen a cselekmény belső dinamikája gazdagabb.

Orczy valójában sohasem tudja, kivel hányadán áll, de őt is folyamatosan félreismerik („végtére is, ha ennyire összecserélhető vagyok”). A hatalmas, egymásba fonódó monológokat akár valami mániákus önértelmezésként és - keresésként is fölfoghatjuk. „A végére kell járnom a helyzetemnek” - mondja Orczy. Dehát lehet-e egyáltalán a dolgok végére járni? Sándor Iván erről a szituációról akár hagyományos esszéregényt is írhatott volna, melyben szerzői kommentár, a regény szövetéhez alig kapcsolódó elmélkedés, a hősök párbeszéde teremt lehető- 10 11 12

10 Baka István: Vadszóló'. In: November angyalához. Pécs, 1995. 13.

11 Sándor Iván: Rocinante nyomában. Kritika, 1997. 9. sz. 48.

12 Slawinski, Janusz: A leírásról. Helikon, 1993. 4. s. 488., 491.

43