Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Olasz Sándor: Ez volna az életünk (Sándor Iván: Századvégi történet)

pontokra érve valóban megáll, szünetel. Ám a látványleírások hangsúlyosan a hó's-elbeszéló nézőpontját vállalják; a leíró rész elhatárolódik ugyan az elbeszéléstől, de be is kapcsolódik abba. Hogy a műben ábrázolt világ leírása egyáltalán nem nevezhető diszfunkcionálisnak, azt éppen azzal bizonyíthatjuk, hogy az egy tárgyon vagy látványon való elidőzés a szemléletmód személyessé válása következtében (Gérard Genette szavaival) mindig megfelel a hős „egy kontemplativ megtorpanásának, így a leíró rész soha nem lép ki a történeti időbeliségből.”^ A Századvégi történet levegőtlen, kiismerhetetlen, távlat nélküli világát nemcsak a történet tudatos elbizonytalanítása jellemzi. A tárgyi világ elemei is elveszítik itt kontúrjaikat: „Távoli, elmosódott foltokat érzékeltem...” „a szánkó meg a lovak valóban a szánkó és a lovak-e”, „valóban ilyenek voltak a házak, a víz, a sziget, vagy csak bennem élnek így?; ez nem fontos, hiszen végtére is a bizonytalanságból a biztonsággá átforduló pillanatot.... kívántam fölidézni; mindez valójában akkor is áttekinthetetlen maradt előttem, miközben ott a vízparton körülpillantottam...” A nagy egész áttekinthetetlen és értelmezhetetlen ugyan, ez a mikroszkopikus látásmód azonban az apró dolgokban olyan leheletnyi finomságokat vesz észre, amely a részleteknek - az olykor sokkolóan homogén közegen belüli - gazdagságát hozza magával. „Az új látószög, amelyet a függönyök mozgása közben a kis elhajlások föltártak...” - olvashatjuk egy helyen.

Sándor Iván regényében a tér nem egyszerűen az események helyszíne. Különösen fontos szerepük van itt a táj látványelemeinek: „a természet minden rétege mintha ugyanúgy a fájdalmas űr palástja lett volna, lepel a szomorúság tájékain”. Az emberek is olyanok, mint a repedezett föld. A históriai és a személyes fenyegetettséget, a vigasztalan valóságot és az illúziókat elsöprő tragikumot a regény sok-sok természeti képe egyaránt érzékelteti. Az egymást követő évszakok és az ismétlődő történések közötti metaforikus viszonyt nem nehéz fölfedeznünk. Az ősz, az eső monotóniája a tökéletes izoláltságot sugallja: „Mintha részeire tagolódott volna minden, nagy levegőközök hatoltak az elemek közé, reménytelenül elválasztódtak az összetartozó tömbök, a várost szürkeség borította, mintha örökké tartana a zivatar.” A hagyományos évszakszimbolikát megfordítva a tavasz nem a megújulás, hanem a múlt- és jövőbeli pusztulás metaforája: „A rothadás mintha nem a megelőzőt, hanem az eljövendőt testesítette volna meg, a rügyező és kiszáradt ágak eggyé váltak, megállapíthatatlanul, hogy melyik a másiknak az előzménye.” A tél „csontkeménységének”, a „lucskos tavasz” emlékének, a nyárban is ott lappangó őszi hidegnek fontos jelentéshordozó szerepe van.

A tér és idő közötti metaforikus kapcsolatot könnyű fölfedezni a szülői ház pusztulását leíró mondatokban: „mintha a ház sárga falát beborító repkény kúszott volna rá a vízre, holott a vastagodó gyökerekre emlékeztető szárak az ablakok körül kígyóznak, állványzathoz hasonlatosak, amely a pusztulásban is összetartja az építményt; végigkúsznak a verandán is, bepréselődnek az aljzat kőlapjai közé, miközben már a párkányon is felvillannak a merészebb, ám ott zöldellő nyúlványok.” Itt valóban az idő rétegein jár a hős, mi, befogadók pedig távoli — ám reményeink szerint nem erőltetett - transztextuális kapcsolatot érzünk az idézett szöveg és Baka István (Tarkovszkij emlékének ajánlott) Vadszőlő c. verse között. „Ha kifelé bezárul minden út, / Itt legbelül lesz tágasabb a tér...” Századvégi történet ez is, melyben a költő mintegy a prousti teremtő emlékezetre ad példát. „Összetart az emlékezetem” - írja Baka, s tárgya valóban a vadszőlőként 11

11 Genette, Gérard: Az elbeszélő diszkurzus. In: Az irodalom elméletei I. szerk. Thomka Beáta. Pécs, 1996. 84.

42