Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 5. szám - Lászlóffy Aladár: Wesselényi telén (regényrészlet)
valaki végez, ellép s ő kerül sorra: egyszer csak ott áll a császár, a pápa, a seregek égi Ura előtt. * Az előszoba, sőt a lépcsőház is tele volt emberrel! És mindenki mindent tudott, csendes vonulás révén cserélődtek a csoportok, mindenki mindenkit tájékoztatott minden fejleményről. Erasmus és Warró Mózes két másik barátjukat pillantották meg a tömegben, mely a bejáratnál örvénylett, intett nekik hogy próbálkozzanak feljönni. Ekkor már azt is továbbadták a várakozók közt, hogy nem maga Wesselényi, hanem egy napokkal ezelőtt lezajlott tanácskozáson határoztak úgy, hogy elfogatása esetén ne fejtsen ki semmiféle ellenállást. Bereczky János tudni vélte, hogy Wesselényi szokatlanul levert azóta, s azt mondta volt mélabúsan, hogy „Szegény atyámnak zsebében volt a salvus conductos, mikor Szeben felé tartott, a katonaság mégis elfogta s Kufsteinba hurcolta”— Pár éve még azt mondta, hogy nem adja meg magát - heveskedett Warró - s állandóan töltött pisztolyt hordott magánál. Igen, de ha imigyen védelmezi magát, ártatlan katonák véreznek majd el. Hátha már nem lőhetnek keresztül harminc Metternichet, kénytelen leszek a katonák ellen védekezni... Ártatlan katona pedig nincs!- Hallottátok? „Ártatlan katona pedig nincs!” - adták tovább a körülál- lók, de mindenki tudatában volt annak is, hogy márpedig ütött a megadás órája. Ezért vannak itt. Hogy ha lehet, megszoríthassák, tisztelegve a nagy ember kezét. Ma délben Gosztonyi, a bíró és Fejes, a királyi ügyek igazgatója meghagyták, hogy négykor jelenjék meg az ítélethirdetésen. A bizalmas barátai így már háromkor itt voltak a szállásán: Károlyi György, Ráday Gedeon, Bánffy Pál, Zarka, Stuller, Kelemen, Wesselényi hűséges jószágigazgatója és Eckstein Adolf, az ügyvédje. Fél négy volt, mikor Wesselényi mindenkivel parolázva, lefele indult a sorfal mentén. Tüzes-lila volt az ég, mintha tűzhányó tört volna ki a budai várhegy mögött. A februári koradélutánban pára úszott az elszánt tömeg felett. Sokan jöttek le a Duna-partra, hogy mégegyszer láthassák. Ott a kocsiból kiszállt és a két kísérőjével, Hubayval és Bunyovszkyval gyalog mentek át a Duna jegén. Ecksteint feleútjáig kísérte őket, de egy sereg fiatalember, köztük az erdélyiek felkísérték a kaszárnyáig. A kapuban már ott várt Ráday és Stuller is. Besötétedett, mire valaki hírekkel kijött megint. Addig csendesen beszélgetve, a túloldali járdán, kapualjakban topogtak és cserélték a fontos történet soha egészen senkinél össze nem álló részleteit. Hogy Wesselényi külön óhajára ma még egy futárt küldtek Bécsbe. Hogy holnap megint ösz- szejönnek (kik? hol?), hogy egy felolvasót s írnokot engedélyezzenek mellé. „Fél év alatt megvakulok, aztán csinálhatnak, amit akarnak”, mondta még február elején. De akkor még remélt. Most a saját embere mondta suttogva, hogy mikor a szűk, sötét, silány bútorzatú helyiségbe vitték, könnyekre fakadt, sőt keservesen zokogott. Hazafelé több utcasarkon láttak rögtönzött plakátot: „Borzadj haza! A nép igaz embere bilincsben. Az ítélőszékek hóhérok tanyájává lettek!” 20
