Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Olasz Sándor: Ez volna az életünk (Sándor Iván: Századvégi történet)

szimmetriából átvált az idó' körkörösségének regényelvébe, illetve a különböző' idó'rétegek és időben való jelenlétek egyidejű, szinte párhuzamos szimmetriájába.”^ Ez az anizokrónia (nem egyidejűségek egyidejűsítése, Gérard Genette) nem föltétlenül különböző' idősíkon lejátszódó események, hanem érzéki és tudati, imaginárius és létérzékelésbeli tapasztalatok összekapcsolásában jelentkezik. Amit Mészöly Miklós írt Esti térkép c. versében („Egyszerre rengeteg emlék dől rá, / mind egymásra préseló'dve”), Sándor Iván hőseire is érvényes. Mesterséges és mechanikus kronológia helyett igazán sosem tisztázható idő-rétegekkel operál az író. Az élmények mélyrétege így — olykor szinte a tárgyi tartalomtól függetlenül - árulkodik valamely (Mészölyt idézve) „általánosabb megfogalmazást követelő közérzetről”.^

A rejtjeles idó'rétegek, az időérzékelés gondjai a narrátorokat is rabul ejtik. „Losonczy egy szolgálatkész mondata, a társaság hullámzó félköréből a hozzá is eljutó szavak; üressé lett arcán mintha a lemondás árnyéka suhant volna át, s miközben maga fosztotta meg önmagát, bizonyára kialakult kényszerű szokása szerint az élet jeleinek tudomásulvételétől, szerencsére már nekem sem jutott más, mint a többieknek; a múlttal együtt, amit tehát igyekezett tudomásul nem venni, egyszerűen kiiktatta a jelent is, amivel azért, legalábbis számomra, kinyilatkoztatta a kettőnek, a voltnak és a vannak szétszakíthatatlan összefonódását; ám én, azért, mert a régi történetek és az éppen átélt helyzetek összekapcsolódása menthetetlenül kísért, őt viszont azért, mert menekült tőlük, mégis közelebb álltunk egymáshoz, mint a fecsegő társaság tagjai.” A hősök egy percig nem lehetnek biztosak abban, hogy ami régen történt, az biztosan úgy játszódott le, ahogy most érzik. A mindent elemésztő idő perspektívájából „elmosódnak a hajdani történetek, és a visszaidézés hiábavalóságához legfeljebb a semmire sem utaló Tekintetek csatlakoznak...” Eseményekre borul feledés, „egykori szavak” némulnak, s „közeli arcok” homályosulnak el.

A zavarosan gomolygó, soha fel nem dolgozott múltra, tér és idő totális elbizonytalanítására utaló mondatok sorát idézhetjük: „Elvesztettem a biztonságomat, nem tudtam, hogy mi mikor történik.” Vagy: „Nem tudtam, merre járunk.” A kitörés reménye nélküli bezártság helyzetét, s a történéseket nem közvetlenül, hanem eleve szűrőn át, a tudatban tükrözve, az elemzés prizmáin megtörve látjuk. Mivel az elbeszélők-emlékezők jelene lebegő, nem tölti ki a teret, s az itt és most állítását nem támogatják tárgyi fogódzók, a felidézett múlt mintegy maga előtt görgeti, a jelenbe kényszeríti a közelmúltat. így azt a prózaelméleti jelenséget is szemlélhetjük, hogy az elbeszélés valójában mindig re-prezentáció, jelenvalóvá tétel - függetlenül attól, hogy a szövegnek mi az igeideje. Az implicit ellipszisek (jelöletlen, nem kifejtett kihagyások) ugyancsak fontos részei a detemporizálás (és delokalizálás) műveletének. A narrátorok ugyanis a legtöbb esetben nem közlik, hogy ennyi és ennyi év, hónap stb. telt el.

A Századvégi történetben eltűnik a regénykánon korábban megszokott ritmusa. Csak a pontosság kedvéért: természetesen nem itt tűnik el először. Ám a nem dramatikus kivonatos elbeszélések és a dramatikus jelenetek egymást váltó mechanikája itt különösen látványos módon omlik össze. (Ha új figura bukkan föl, nincs részletező bemutatás. A cselekménymegállítás-bemutatás-újraindítás sémáját is hiába keressük.) A narratív lendület alapvető formái közül kiemelten nagy szerepe van a pauzának. A sok-sok leíró és/vagy reflexív szövegrész látszólag nem illeszkedik a történet valamely pillanatához. Úgy tűnik, a történet e 7 8

7 Sándor Iván: Karácsonyi szövegrétegek. Bp. 1993. 181.

8 Mészöly Miklós: Esti térkép. In: Elégia. Pécs, 1977. 37.

41