Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Olasz Sándor: Ez volna az életünk (Sándor Iván: Századvégi történet)
és Állandók. Állandó például az, hogy a századvég regénye (is) az élet még föl nem tárt talányairól mond el valami addig ismeretlent. A regény új kódjai addig vannak »művészeten belül«, amíg az ilven talányok fölfejtéséhez nyújtanak az olvasó számára alkalmazható kódokat.”4 5 * A Századvégi történetben Sándor Iván két narrátort szerepeltet: Orczy és Clara szólama olykor szinte kibogozhatatlanul összefonódik; a felületes olvasó sokszor talán nem is veszi észre ezeket a váltásokat. Amit Thomka Beáta ír az Arabeszkröl (1991), erre a műre is maradéktalanul érvényes: „A szólam- és néző- pontváltások, mint az egymásba nyíló termek, nem a dolgok más-más látását hivatottak tükrözni, hanem azt a kettó's perspektívát, amely két ember látószögét észrevétlenül áttünteti s egyben elválaszthatatlanul egymásba ékeli.”® Az olvasó rögtön az első' soroktól a hó's „belsó' történetében” találja magát, az ó' gondolatsorait, emlékképeit egy másik első' személyű elbeszélő' szakítja meg. Ezekben a nagymonológokban minden esemény egy érzékelő' tudat belső' nyelvére fordítódik le. Az alapvető' igeidó' ugyan nem változik (mindvégig a múlt dominál), mégis az a benyomásunk, hogy a múlt eseményeinek elbeszélése mintha átadná a helyét az elbeszélők jelenbeli gondolatainak. Fölidéző' és fölidézett éntudat elmosódását, az emlékezés problematikussá tételét érzékelteti a következő' szövegrész: „Könnyűszerrel elvégeztem a berendezés műveletét, és jókor, mert nem sokkal később végre megjelent eló'ttem a parkra futó fasor, olyannak, amilyennek oly sokszor láttam nyári fényben. Igaz, nem pontos meghatározás, hogy megjelent, bár ugyan mi az, hogy »nem pontos«, mintha valamiféle ellenőrzés folyna, ami elválaszt aszerint, hogy mennyire ugyanaz a valamikori és a fölidézett, mintha akkor pontosan lehetett volna tudni, hogy mi megy végbe, s amit egykor tartottunk arról, miként az is, amire később emlékezünk belőle, nem egyik változata-e csak annak, amire lehetne még néhány variáns...” Akronologikus emlékelbeszélés és az idó'rendre ugyancsak fittyet hányó emlékmonológ csúszik egymásra ily módon, s a monologikus eló'adásmódnak van a meghatározó szerepe. A narrátorok valójában kevesebb figyelmet fordítanak a történet elbeszélésére, inkább benyomásaikat igyekeznek rögzíteni. Nem folyamatában élik meg önmagukat és történetüket, éntudatuk szaggatott. A kronológia ezért töredezett (de erról később még részletesebben), a felszíni szerkezet ezért fragmentált. A két első' személy mellett a szövegnek van egy harmadik személyű névtelen elbeszélője is. Például ő számol be arról, hogy a herceg Pétervárott Katalin cárnő udvarában is megfordul. Dokumentumokat, levélrészieteket ad közre, jelenléte azonban alig észlelhetó'.Nem a 3. személyű szövegbe illeszkedik a két hó's gondolatainak közvetlen, vagyis első személyű kifejezése, inkább az auktoriális elbeszélés maradványai épülnek be a nem elbeszélői környezetbe ágyazott tudatfolyamatokba.® A föltűnően sok sorrendcsere, váratlan visszahajlás miatt gyanítható, hogy itt már nem egyszerűen egy lelki-tudati élmény linearitásának felbontásáról, egy biológiailag-pszichikailag hiteles, regénypoétikai elvként is fölfogható emlékezéstechnikáról van szó. Sándor Iván szavaival: „A belső idő mellett hasonló súllyal megjelenik a történelmi idő, és az emlékezéstechnika a jelen-múlt-jelen-múlt 4 Sándor Iván: Regényírás közben. Kritika, 1995. 9. sz. 48. 5 Thomka Beáta: A származástörténet és az azonosságtudat labirintusa. Sándor Iván: Arabeszk. In: Áttetsző könyvtár. Pécs, 1993. 205. Ld. Cohn, Dorrit: Áttetsző tudatok. In: Az irodalom elméletei II. szerk. Thomka Beáta. Pécs, 1996. 100. 40
