Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Poszter György: Keleti- „Emberi Színjáték” - a „Szövevény” Poétikája (Sándor Iván: A Ködlovas — és utódai)
meghajlottan, mosolytalanul. Nemcsak a színt szívta ki a sötét. Hanem az árnyalatot, az egyénit, a különöst is. Táskásabb lett az arcbőr, fénytelenebb a szem, tompább a hang. Itt, a Ködlovasban, az első kötetben-tételben apró fizikai- pszichikai tünetek. Ott, a Századvégi történetben, a második kötetben-tételben a személyiség elvesztésének elégiája. Az első kötet-tétel kis tünetei a második kötet-tétel nagy megroppanásait finom-pontosán előrejelzik. A Ködlovas ebben is alaphangot megadó indítás. Erre épülnek az ötkötetes regényfolyam vagy öttételes regényszerkezet további kötetei vagy tételei. A nemzedék nagyrésze pszi- chikailag megrendül, fizikailag túlél. Az életben a további évtizedek —, az irodalomban a további kötetek döntik el, mi is lesz belőle. Mit hozhat a megrendült túlélés. Az első kötetben-tételben sokk van, katarzis nincs. Azaz nincs békét és megnyugvást hozó pszichikai-fizikai feloldás. Marad a béke nélküli megrendülés, feloldódás nélküli túlélés alig emberi, lelki-testi állapba. Ettől lép tovább a többi kötet-tétel, lassan-lassan a béke és feloldódás felé. Építve a mai magyar próza egyik legfontosabb vállalkozását. Valami itt is felvillan. Ami a béke és feloldódás felé mutat. Kisbéla, az elhagyott félkamasz autista pszichodrámája. Magára maradt. Semmire sem emlékezik, nevét sem tudja. Vagy nem akar emlékezni, nem akarja tudni. Tudat- és emlékezetvesztése az emberség legszörnyűbb vesztesége, az emberség megmaradt lehetősége. Tudat és emlékezet nélkül nem lehet emberi életet élni. De lehet, hogy az ő tudatával és emlékezetével sem lehet emberi életet élni. Tudat- és emlékezetvesztése nem halálösztönből-, hanem életösztönből fakad. Nem azért felejt, hogy kiléphessen az életből. De azért felejt, hogy megmaradhasson az életben. Tudatot és emlékezetet veszít, és megkísérli az életet élni és csinálni tovább. Létlehetőség a legmélyebb ponton. És ehhez igazított reménytelenreménység. A regény-tétel végén egymás kezét fogja az emlékezetet veszített, megkínzott kiskamasz, a hitet veszített, meghurcolt ködlovas. A kezek melege - talán — közvetít valamit. A megváltás megmaradt vitális-humánus lehetőségét. Ilyesmi - más folyamatban és összefüggésben - az utolsó kötet-tétel, a Tengerikavics végén is. Nem tudatvesztésről, hanem tudatosításról—, nem emlékezetvesztésről, de emlékezetőrzésről szól. Felejtés nincs, megnyugvás van. Megnyugvás egy nehezen megszerzett vagy inkább visszanyert hazai magyar, kelet-közép-európai regionális identitástudatban. Csendes békekereső szándék a kiskuhalasi temető és utca olvadó hófoltjainak piszkosfehérében. Ahol a ’14-’18- as hősök emlékművén — kitörülhetetlenül - ott van Stern Móricz neve is. Az emlékművön verssorok: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért...” „Olvasta a neveket. Rengeteg Horváth, Kis, Kovács, Nagy, Németh. Az S betűre ugrott a tekintete. Ott volt a név a rengeteg Szabó előtt, a rengeteg István, János és József között: Stern Móricz... így találkozott a nagybátyjával, aki a születése előtt másfél évtizeddel szuronyos puskával a kezében anélkül hagyta ott az életét, hogy idézni tudott volna ilyen verssorokat, a rengeteg - és verseket ugyancsak nem idéző — Horváthtal, Kissel, Kováccsal, Naggyal, Némethtel, Szabóval, a rengeteg Istvánnal, Jánossal, Józseffel együtt.” 37
