Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Kőbányai János: Üzenet a második évezredre (Szarajevói jelentés ’97 április)

hevernek a mélyben, s megrohadt piszkos hó. Holt lelkek, kóbor kutyák tanyája. Anyóka arcú, fiatal nó' műanyagvödörben réz töltényhüvelyeket szedeget. Egyre elkeseredettebb harcok nyomát ó'rzó' házak között térünk vissza a Lukavica városrészbe — egy bosnyákok és szerbek közötti közlekedésre szolgáló piac senkiföldjén keresztül — az élő Szarajevóba.

Városarcok gyógyulóban

Még a háború alatt azzal szoktam vigasztalni szarajevói barátaimat, hogy az ostromot elszenvedett Budapest, sokkal jelentősebb károk után, milyen hamar újjáépült. Üres beszéd volt, hiszen nincs mögötte átélt tapasztalat. (Noha egyszer édemes lenne történész szemmel megvizsgálni és fölidézni ennek a csodának gazdasági és társadalmi eredőit.) A háború „szenzációi” után időről időre visszajárni Boszniába, ennek a kisebb „hírértékű”, valójában jelentősebb hétköznapi csodának a tanújává avatja az embert, s mintegy az általa át nem élt, de oly rokon vonásokat mutató saját történelmét is érthetőbbé (élhetőbbé) teszi. Milyen mélyről, s milyen gyorsan tud felemelkedni az ember, egy város, egy ország? Erre a nagy európai, vagy huszadik századi leitmotívra: a romokból újjászületés megfigyelésére is alkalmat nyújt ez a század- és ezredvégi pusztítás újabb nemzedékek számára is. (Jó lenne hinni: utoljára.)

Szarajevőben teljesen helyreállt a városi infrastruktúra. Járnak a villamosok, működnek a forgalomirányító lámpák, egyre több és színesebb fényreklám toldja meg a kielégítő városi világítást. A vízszolgáltatás néhány órára akadozik ugyan, de az elektromos áramé folyamatosan kielégítő. Viszont a gáz, az ostrom alatt is életet adó földgázellátás leállt, mert a Republika Serbskán áthaladó vezetékeket az ottaniak megcsapolják és nem hajlandók érte fizetni. (Télig még van némi idő, s ebben kulcsszerepet játszik Magyarország, mert az Oroszországból érkező energia rajtunk keresztül halad át. Több megoldás is szóba jött: például a meddő zalai mezőket tározókként használni, s onnan tartályokban Boszniába átszállítani ezt a stratégiai energiahordozót.) A szétlőtt házakat fokozatosan újjáépítik, a gránát verte kövezetei folyamatosan foldozzák (az országutakét kevésbé, igaz a nemzetközi haderő tankjai is rendszeresen használják). A nemzeti nagy közintézmények, mint a szimbólummá vált Nemzeti Könyvtár, vagy a frontvonalon álló Nemzeti Múzeum épületéhez is felvonultak a munkagépek. S ami jelentősebb: több gyár is felvette a munkát. Épp ottlétemkor egy 400 és 500 főt foglalkoztató új üzem megnyitását illetve alapkőletételét is bemutatta a televízió. A kávéházak visszanyerték polgári miliőjüket. Az üzletek ellátása már majdnem budapesti színvonalú, az árak alig magasabbak. A város nyüzsgő lüktetésén is érződnek a stabilizálódás jelei, már nem a féktelen élethabzsoló halálból éltre vált tánc ritmusa a meghatározó, mint tavaly nyáron, hanem az egyéni boldogulás óvatosabb, szorongással telibb sasszéi. Nem a kávéházak teraszain élvezik a szabad, gránátmentes napokat, inkább a munka, vagy a munkakeresés irányítja a lépteket. A munkanélküliség aránya Boszniában 60 %-os, ami az igen szabadon kezelt feketemunkát beszámítva ténylegesen akár 30 %-osnak is mondható. (A TB százszázalékos.) Az átlagfizetés 238 DM a muszlim, 308 DM a horvátok ellenőrizte országrészekben, a kisnyugdíjak 40-50 DM, a legmagasabbak is 150-200 DM között mozognak. Összehasonlításul: a Republika Serbskában az átlagfizetés alig hajazza az 50 DM-et, s ott a gazdaság teljesen összeomlott,

65