Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III. (2. rész - fordította Szenyán Erzsébet)

- Mogadisuban a feltüzelt tömeg egy lemészárolt amerikai katona tetemét hurcolja a földön. Ez, az amerikai televízióban mutatott kép sokkot és felháborodást vált ki, a nézők arra kényszerítik Washingtont, hogy vonuljon ki Szomáliából;- A szerb tüzérség a szarajevói piacot lövi. Halottak és sebesültek. A tragédia televízióban bemutatott jelenetei meggyorsítják a boszniai beavatkozásra vonatkozó amerikai döntést;- A kelet-timori Dili lakóinak az indonéz hadsereg által történt lemészárlását videóra vette két angol: Max Stahl és Steve Cox. A felvételeket a világ számos tévéadója bemutatta, s ez hozzájárult Indonézia nemzetközi elszigeteléséhez (1977-79-ben Kelet-Timor lakosságának egyharmada elpusztult: vagy megölték őket vagy éhenhaltak).

A hírek (információk) gyorsulása és sekélyesedése a modern médiában többek között azért is veszélyes, mert terjeszti a sztereotípiákat. Gyorsan! Gyorsan! Nincs idő a nüanszokra, részletekre, árnyalatokra, különbségekre. Valami vagy fehér vagy fekete, és kész. Pont. A gazdag változatosság helyét elfoglalja a tempó, mindenben ugyanaz ismétlődik, a lényeg a gyorsaság, a ritmus megőrzése.

A felfedezők nemzetsége eltűnt a Föld színéről, ugyanúgy, ahogyan valamikor kihalt a kóbor lovagok, a tengeri kalózok, a rettenthetetlen konkvisztádorok nemzetsége. A világ nemcsak összeszűkült, de hétköznapivá is lett. Többet tudunk, de ebból a többől hiányzik az érzelem, az élmény és a titokzatosság íze, amely valamikor osztályrészéül jutott annak, aki valamilyen új, kulturális, antropológiai szempontból eltérő dologgal találkozott. Ma már nem kell expedíciókat szervezni, nem kell fáradozni, kockáztatni. A világ házhoz jön: képei elvonulnak szemünk előtt, amikor otthon a tévét bámuljuk.

Arányok. Az arányok jelentősége egyre nagyobb az információkkal, adatokkal, nevekkel és számokkal túlterhelt világban, ahol folyton választani kell. Mert felvetődik a kérdés — hogyan válogassunk? Mit? És legfőképpen — milyen arányban? Köztudott ugyanis, hogy az a mód, ahogyan a világot látjuk, nagyban befolyásolja azt, amit a világról gondolunk. A valóság szemlélésének eszköze egyre inkább az objektív (a fényképezőgép, a filmfelvevő, stb. objektívje). Ennek két következménye is van: először — az objektív a világot szelektív módon nézi, az objektív válogat, a képnek csak bizonyos részletét fogja át, a részt látjuk, nem az egészet, ez a rész pedig az egészhez képest lehet, hogy apró, másodrendű részlet. Másodszor — az objektív csupán eszköz az ember kezében, ez pedig manipulációra ad lehetőséget, mert azt választjuk ki, azt különítjük el (aztán pedig - felnagyítjuk!), amit mi akarunk. A világnak ez, az objektív redukáló, szelektáló lencséjén keresztül történő lát- tatása oda vezet, hogy az, amit látunk, híjával van minden arányosságnak, alárendelődik egy szubjektív, tetszőleges értékrendnek (Karol Mannheim szerint a társadalmi jelenségeket minden megfigyelő szelektálva, egyoldalúan fogja fel — ezt nevezik Mannheim-féle perspektivizmusnak).

Mindezek következtében gyakran lehetünk tanúi annak, hogy elvész mindenféle arány, ésszerű mérték. Hogy csak a ruandai mészárlások visszás