Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 5. szám - Tóth Péter Pál: Ikermonológ, két hangra
kellett volna mennem elbeszélgetésre, múlt év augusztus hónapba és én nem kaptam kézhez semmiféle értesítést. Várom augusztus végén a jövedelempótlót, nem kapok. Mondja a postás barátom, hogy várjál ötödikéig, azt mondja, volt már ilyen, hogy csúszott. Vártam ötödikéig, egy fillér se. Bemegyek a polgármesteribe, közölték velem, mivel maga augusztusba nem jött be egy öt percre se elbeszélgetésre, változott-e anyagi, szociális stb., stb., problémái, gondjai. Ezért szépen megszakadt. Miért nem vett fel a drótgyár? Mert én már nem kaptam pénzt. Itt már nem arról volt szó, hogy én nem végeztem el a három hónapot. Nekem arról értesítés nem jött. Vagyis kézhez adták az értesítést a polgármesteribe, hogy háromszor küldték ki. Mivel ritkán tartózkodom itthon, vagy az a papír elcsúszott, mert nálunk a postaláda sajnos be van nyomva hatvan százalékba, az a kis retesz, tudod, ami kulcsra nyílik. És bizony néha én is észreve- szem, hogy a radiátor tetején, (a földszinten, a lépcsőházban) ott egy értesítés, más névre szóló stb. Lehet, hogy az enyém is így tűnt el. És a kezembe adta a csoportvezető', a polgármesteribe, hogy nézze... ezér' nem kap pénzt. Nem azért, mert a három hónapot nem tudta le. Ja, és mért nem vett fel a drótgyár? Nem voltam regisztrálva a munkaügyi központba, a számítógépes rendszerbe, két hónapig. A nyavalyás kis könyvben nincs egy nyomorult apróbetűs rész, hogy mire vigyázzon a paraszt. Hogyha nem kapsz pénzt, akkor is kell jelentkezni, mert így tartós munkanélkülinek nyilvánítanak. Megszólal a drótgyári személyzetis, hogy uram, hát így gond van. Nem tudtam akkor se, mi a gond. Utána egy barátom, aki ugyanilyen cipőbe járt, elsorolta, hogy azért barátom, mert így nem alkalmaz a munkáltató, mert nem kap utánad pénzt. így neki kéne utánam fizetni. Hát persze, ők se hülyék, meg lehet őket is érteni, de ez ilyen emberkereskedelem. És hallottam számtalan olyan helyzetet, hogy felvettek ötven embert, (nem negyvenkilencet, nem ötvenegyet, ötvenet) és hat hónap után vagy hat hónapon belül: viszontlátásra! Mikor már nem kapta a központtól a támogatást, hozzájárulást. Felvesz megin' ötvenet. Hát mi az istennek? És látom bejönni a barátomat, lefogyva, harminc kilót, a családja tönkrement, szétszakadt, a felesége otthagyta, kínlódik az egyik gyerekével, még nem váltak el. Boldogan éltek, hosszú-hoszú, tizenöt-húsz éven keresztül, vagy még tovább. A srácban, szó szerint, én tartom a lelket. Mondom, nézz rám, öcsém, én nem mentem ki a tizedikről, nem mentem neki a Szinvának... („Kiábrándult, józan regények az itteniek, a Szinva folyócska hídján nem vet keresztet senki a víz fölött. ”) Szerencsétlen, az, ahányszor találkozunk, lehorgasztott fejjel..., soha nem ivott, azt lehet mondani. Voltam vele számtalan kis összejövetelen vagy brigádbulin, egy sör, kész, nem. Más hempergett, ő nem, nem, abszolút. Most: láttam a múltkor a Búza téren, szó szerint majdnem a pecsenyesoron, a szemeteskukában... Az ilyen embert nagyon sajnálom. Az ilyen az feladta, feladta... Mondja nekem, aludhatok nálad? Hát természetesen. Meddig? Egy napot csak. Még anyámék is kirúgtak. Na, hát az szép anya, szép szülő! Azon csodálkoznak rajtam is a barátaim, a rokonság is, (na jó, ezen látszik, hogy ez már nem fekete, mármint a hajam...) hogy-hogy én még bírom ezt. Anyám szerint: fiam, neked nincsenek is idegeid. Jó, hát így nézek ki, de hogy belül mi van, azt senki nem látja... Iszol valamit? Vegykót. Az a legtisztább a kocsmában... Kemény dolog ez, te. Kibaszott kemény. Azzal a gondolattal foglalkozik, hogy kikészíti magát. Na, őszinte vagyok, úgy pofon vágtam szerencsétlent... Lehet, hogy ez is segített rajta pár hétig, hó29
